2012. 07. 15.
Zötyögés Californiában – The Offspring: Days Go By
Halványuló nosztalgiával tekintek vissza a The Offspringre – középiskolában egy ideig kedveltem őket, annak ellenére is, hogy a kaliforniai punk sosem kötött le igazán, s így más hasonszőrű bandákat nem is igazán ismerek. A The Offspringben azonban volt valami különös, ami miatt újra és újra meghallgattam a lemezeiket, s bár nem állíthatom, hogy a Days Go By teljes mértékben visszahozza ezt a feelinget, azért elmorzsoltam néhány könnycseppet.
Nem végeztem el alaposan a házi feladatot, ugyanis csak 2000-ig követtem a zenekar pályafutását, az eltelt 9 évről pedig vajmi keveset tudok – pedig két lemezük is megjelent ez idő alatt. A 2000-ben kiadott Conspiracy of One nem hagyott mély nyomot bennem, sőt ekkor már úgy éreztem, a csapat minden lehetségest kihozott ebből az amúgy sem túl tág korlátokat szabó stílusból. Az Americanaban, és még inkább a korábbi albumokban azt szerettem igazán, hogy miközben hangzásukban megtartják a punk hanyag koszosságát, képesek valamiképp egész konstrukciókban gondolkodni, melytől nem idegen a rádiós slágeresség, de az önironikus modalitás sem. Bár a Days Go By-on szerepel két olyan tétel – a címadó és a Cruising California (Bumpin’ in my Tank) –, melyek hallhatóan a rádiós rotáció számára készültek, a zenekar aligha fog velük akkorát aratni, mint anno a Self Esteemmel vagy a Pretty Fly-jal. Más idők, más szelek. Ettől függetlenül mind a címadó melankolikus hangoltsága, mind a Cruising California jól ismert női hanggal kiegészített, ironikus-szatirikus, diszkóritmusra született tétele vészesen ragad, olyannyira, hogy aki nem vigyáz, annak kiirthatatlanul a fejébe vésődik.
Nem végeztem el alaposan a házi feladatot, ugyanis csak 2000-ig követtem a zenekar pályafutását, az eltelt 9 évről pedig vajmi keveset tudok – pedig két lemezük is megjelent ez idő alatt. A 2000-ben kiadott Conspiracy of One nem hagyott mély nyomot bennem, sőt ekkor már úgy éreztem, a csapat minden lehetségest kihozott ebből az amúgy sem túl tág korlátokat szabó stílusból. Az Americanaban, és még inkább a korábbi albumokban azt szerettem igazán, hogy miközben hangzásukban megtartják a punk hanyag koszosságát, képesek valamiképp egész konstrukciókban gondolkodni, melytől nem idegen a rádiós slágeresség, de az önironikus modalitás sem. Bár a Days Go By-on szerepel két olyan tétel – a címadó és a Cruising California (Bumpin’ in my Tank) –, melyek hallhatóan a rádiós rotáció számára készültek, a zenekar aligha fog velük akkorát aratni, mint anno a Self Esteemmel vagy a Pretty Fly-jal. Más idők, más szelek. Ettől függetlenül mind a címadó melankolikus hangoltsága, mind a Cruising California jól ismert női hanggal kiegészített, ironikus-szatirikus, diszkóritmusra született tétele vészesen ragad, olyannyira, hogy aki nem vigyáz, annak kiirthatatlanul a fejébe vésődik.
Az az érzésem, hogy kényelmes, idősödő lemez a Days Go By (vagy csak felettem múlnak a tinédzser évek). Nem akar nagyot harapni, nincs mit megmutatnia, nincs mit bizonyítania. Persze, ettől függetlenül akad itt is minden, mint a búcsúban. A régi időket mindössze három dal idézi meg (Hurting As One, Dividing by Zero, valamint érdekes módon egy önfeldolgozás, a 92-es Ignitionről származó Dirty Magic különösebb fantázia nélküli újragondolása), punkosak, zajosak, folytonosságot teremtenek a zenekar induló évtizedével. A lemez gerincét ugyanakkor a középtempós, lendületes slágerek adják (rögtön ilyen az első négy track), melyek épp jók a nyári meleghez és limonádéhoz. Az említett Cruising California képében, valamint a dubos-reggae-s hangulatokat idéző Oc Gunsban a lemez stílusidegen elemei bontakoznak ki – döntse el mindenki, poén-e vagy sem.
Noha két anyag kihagyásával vettem föl a fonalat az Offspingnél, van egy olyan érzésem, nem sok mindenről maradtam le. Ettől függetlenül két thrash és grind lemez között lazításképp egészen remek a Days Go By a maga ujjgyakorlatával, valamint a hozzáképzelt kaliforniai napsütéssel (majd télen).
10/8
The Offspring: Days Go By
Columbia, 2012
Kulcsszavak:
The Offspring