2012. 08. 01.
"Súlyos, de dallamos" – Testament: Dark Roots of Earth
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az elmúlt években gyakran hallani, hogy a thrash metal virágkorát éljük, és van is ebben igazság. A nosztalgiát új impulzusokkal és friss vérrel megtöltő arculatformáló zenekarok szinte minden korábbinál nagyobb népszerűségnek örvendenek, ráadásul képtelennek tűnnek nagyot hibázni. Négy év után végre új Testamentet hallgathatunk, mely a 2008-as The Formation of Damnation, valamint az 1999-es The Gathering sajátos keverékeként lett beharangozva.

A Testament új albumának megjelenését nálunk a Fehérvári Zenei Napokon esedékes augusztus 2-i (azaz holnapi) fellépésük is fokozhatja, hiszen a csapat vélhetően már itt bemutat néhányat új szerzeményei közül. A már klipesített Native Blood, valamint az első single-ként a netre kikerülő True American Hate tűnik a legesélyesebb, a programba leghamarabb beépülő koncertfavoritnak, s aligha tévedünk, ha azt állítjuk, valóban ez a két dal a lemez két húzódarabja. A True American Hate amolyan klasszikus thrash száguldás hatalmas lendülettel, fogós refrénnel – az egész konstrukció duzzad az energiától, melyet egy csaknem 2 perces szólóorgia tesz igazán emlékezetessé. A Native Blood középtempós menetelését az ugyancsak karakteres refrén alá helyezett blastbeat bolondítja meg. Ugyan a zenekar saját bevallása szerint e helyütt feltalálni vélte a spanyolviaszt, a megoldás korántsem mondható újító jellegűnek, ellenben remek kompozíciós érzékre vall – az eredmény tényleg klassz lett.
 

Némiképp meglepő módon azonban a Dark Roots of Earth nem elsősorban a tika-tika tempókra, a sebességre, mint inkább a magukat lassabban megadó, úgyszólván szellősebben, a hangszeres kalandozásoknak nagyobb terepet biztosító darabokra épít, ami nyomokban már az adrenalinszintet fölnyomó nyitó Rise Upban is megmutatkozik: a klasszikus thrashes, slayeriánus riffelés alól valamennyi ponton mintegy "visszahúzzák" a tempót, nem futtatják ki, nem hagyják, hogy csupán a sebesség felett érzett mámor adja a lemez élményszerűségét. A címadó a maga csaknem 6 percével a megfontoltan építkező, több apró, finom megoldásra alkalmas, inkább a dallamosabb, mintsem agresszív témákat variáló tételeket vezeti föl – akad számos ilyen típusú, hosszabb, nagyobb lélegzetvételű dal a lemezen (A Day in Death, Cold Embrace, Throne of Thorns). Ahogy Chuck Billy szinte végig dallamosan énekel, úgy a gitáralapok és a szólók is elsősorban a melódiákra, a kompozíciós finomságokra helyezik a hangsúlyt, így bár a lemez elsőre is igen tetszetős, csak sokadjára érik be valóban.
 

Külön öröm, hogy Paul Bostaph után – aki szintén remekül teljesített korábban – Gene Hoglant tisztelhetjük a dobok mögött. Számos kiváló lemezhez adta már a nevét a mackós ütős, stílusa, bár igazodik mindenkori zenekarához, ezúttal is rögvest fölismerhető. Nagy öröm, hogy holnap Fehérváron vele láthatjuk a csapatot.

Az a véleményem, hogy a The Gathering és a The Formation of Damnation összességében valamelyest erősebb anyagok voltak, e lassabb, melodikusabb anyag azonban kizárt, hogy komoly csalódást okozzon a műfaj (és annak modernkori hangzása) szerelmesei számára. A bővített verzió az alap játékidőn (51 perc) túl tartalmaz néhány feldolgozást (köztük az Iron Maiden Powerslave-jét) – rajongóknak ezt a verziót érdemes begyűjteni.

10/9

Testament: Dark Roots of Earth
Nuclear Blast, 2012.

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés