2012. 08. 09.
Ministry-koncert – Sziget, 1. nap
Idén mínusz két nappal indult a 20 éves Sziget Fesztivál – a Magyar Dal Napját, a Csík Zenekart, Ákost és egy metálnapnak nevezett délutánt követően szerdán startoltak a pozitív napok. A keddi metálnapon ugyan nem tettük tiszteletünket (a Moonspellt megnéztük volna, a többi nem hozott lázba bennünket), de az első, szerdai programban föllépő Ministry-n igen, ami metálos füllel a heti kínálat egyik üdítő színfoltjának ígérkezett. Sziget, 1. nap.
Az idei Szigeten az Octopus Összművészeti Helyszín elköltözött és átalakult – Porondszínháznak hívják, és csaknem a bejárat mellé, az egykori MR2-Petőfi Színpad (most: Magyar Zenei Nagyszínpad) helyén épült föl. A cirkuszi sátornak beillő hely zárt, belül sötét, a relatíve nagy és magas színpadot félkörös lelátó veszi körül. Előnye a megszokott Octopusszal szemben, hogy a külső zajok kevésbé hallatszanak be, a jövés-menés diszkrétebb, így a műsorok jobban követhetők. Hátránya, hogy míg az Octopushoz pihenni, lazítani is jártak az emberek, miközben a babzsákokon vagy a vászonnal bevont deszkákon fekve hallgathatták és nézhették a programokat, addig a Porondszínház afféle koncentrált figyelmet és pozíciót igényel a nézőtől-hallgatótól, s ennek megvan az a veszélye, hogy nagyjából a kutya sem tér be délután 4-kor zenés irodalmat hallgatni.
Szerdán tényleg majdnem nem volt senki a Sziget 20 Slampoetry eseményen, aztán végül csak elő-előkerültek az emberek, kósza látogatók tértek be a színházba, s hallgatták meg Csider István Zoltánt, Indianát, Pion Istvánt, Ponzát, valamint Simon Mártont. A téma elsősorban a húsz esztendős Sziget volt, ezt variálták a slammerek sok humorral, klasszikus költészeti és popkulturális utalásokkal, rímekben és prózában egyaránt. Néhány perc erejéig komolyabb oldalukat is megvillantották, de az esemény veleje a pergő, humoros előadássorozat volt – ami, mint hangsúlyozták, nem egyenlő a stand up comedy-vel.
A szerdai nap egyetlen igazi metálos szereplője a Ministry volt. A thrashes és groove-os elemekben is bővelkedő indusztriál brigád 21.40-kor lépett színpadra az A38 Sátorban, amely idén imponzánsan nagy és csilivili – a fellépés idejekor a deszka burkolatot azonban már szépen belepték az összetaposott sörösdobozok és műanyagpoharak, mintha egy szemétdombon igyekezne keresztülvágni az ember, míg a keverőhöz ér. A Ministry csaknem 80 perc játékidővel készült, jó hangosak és zajosak voltak – elöl a lábdobok például kifejezetten dobhártyaszaggató módon szólaltak meg a pörgetésekkor, így, elkerülendő a halláskárosodást, kénytelen voltam valamivel hátrébb araszolni.
Ugyan nemrég jelent meg új lemeze a zenekarnak (a feloszlást követő újjáalakulás után, Relapse címmel), a műsorban bár elhangzottak, nem domináltak új dalok. Ellenben volt pár kiváló tétel a remek-agresszívre sikerült Rio Grande Bloodról (címadó, Señor Peligor, Lies lies lies), valamint egy-egy régi klasszikus (Psalm 69, New World Order, Just One Fix). Al Jourgensen élőben egyre inkább Ozzy Osbourne-ra emlékeztet, már ami a színpadi megjelenését, mozdulatait, gesztusait és kommunikációját illeti – bár a javára legyen írva, hogy némi erőfeszítéssel sikerült kiszorítania magából azokat a hangokat, melyek a Ministry dalainak minimumához szükségesek. A hangszeres szekció szépen alájátszott a vetítős show-nak, amely során a már 4 éve leköszönt George W. Bush volt továbbra is a főszereplő, pellengérre állítandó figura – sebaj, az amerikai konzervatív politika kiapadhatatlan forrása az élceknek, a Ministry pedig, a főnök Al elmondása alapján, amúgy is akkor készített csak igazán jó és dühös lemezeket, amikor a konzervatívak voltak hatalmon.
Néhány évvel ezelőtt a zenekar a Sziget Nagyszínpadán zúzott verőfényes délutánon. Akkor a Rio Grande Blooddal turnéztak, s energiájukkal, megszólalásukkal szinte romba döntötték a fesztivált. Azóta is azon kivételes koncertek közt tartom számon az akkorit, mint aminél aligha lehet súlyosabbat produkálni. Ezúttal, jóval kisebb közönség előtt, szimplán csak dögös volt a Ministry, előadták kis politikai performanszukat és annyi. Azért nem távoztunk elégedetlenül, mert ebben a műfajban még mindig ők a legizmosabbak.
Az idei Szigeten az Octopus Összművészeti Helyszín elköltözött és átalakult – Porondszínháznak hívják, és csaknem a bejárat mellé, az egykori MR2-Petőfi Színpad (most: Magyar Zenei Nagyszínpad) helyén épült föl. A cirkuszi sátornak beillő hely zárt, belül sötét, a relatíve nagy és magas színpadot félkörös lelátó veszi körül. Előnye a megszokott Octopusszal szemben, hogy a külső zajok kevésbé hallatszanak be, a jövés-menés diszkrétebb, így a műsorok jobban követhetők. Hátránya, hogy míg az Octopushoz pihenni, lazítani is jártak az emberek, miközben a babzsákokon vagy a vászonnal bevont deszkákon fekve hallgathatták és nézhették a programokat, addig a Porondszínház afféle koncentrált figyelmet és pozíciót igényel a nézőtől-hallgatótól, s ennek megvan az a veszélye, hogy nagyjából a kutya sem tér be délután 4-kor zenés irodalmat hallgatni.
Szerdán tényleg majdnem nem volt senki a Sziget 20 Slampoetry eseményen, aztán végül csak elő-előkerültek az emberek, kósza látogatók tértek be a színházba, s hallgatták meg Csider István Zoltánt, Indianát, Pion Istvánt, Ponzát, valamint Simon Mártont. A téma elsősorban a húsz esztendős Sziget volt, ezt variálták a slammerek sok humorral, klasszikus költészeti és popkulturális utalásokkal, rímekben és prózában egyaránt. Néhány perc erejéig komolyabb oldalukat is megvillantották, de az esemény veleje a pergő, humoros előadássorozat volt – ami, mint hangsúlyozták, nem egyenlő a stand up comedy-vel.
A szerdai nap egyetlen igazi metálos szereplője a Ministry volt. A thrashes és groove-os elemekben is bővelkedő indusztriál brigád 21.40-kor lépett színpadra az A38 Sátorban, amely idén imponzánsan nagy és csilivili – a fellépés idejekor a deszka burkolatot azonban már szépen belepték az összetaposott sörösdobozok és műanyagpoharak, mintha egy szemétdombon igyekezne keresztülvágni az ember, míg a keverőhöz ér. A Ministry csaknem 80 perc játékidővel készült, jó hangosak és zajosak voltak – elöl a lábdobok például kifejezetten dobhártyaszaggató módon szólaltak meg a pörgetésekkor, így, elkerülendő a halláskárosodást, kénytelen voltam valamivel hátrébb araszolni.
Ugyan nemrég jelent meg új lemeze a zenekarnak (a feloszlást követő újjáalakulás után, Relapse címmel), a műsorban bár elhangzottak, nem domináltak új dalok. Ellenben volt pár kiváló tétel a remek-agresszívre sikerült Rio Grande Bloodról (címadó, Señor Peligor, Lies lies lies), valamint egy-egy régi klasszikus (Psalm 69, New World Order, Just One Fix). Al Jourgensen élőben egyre inkább Ozzy Osbourne-ra emlékeztet, már ami a színpadi megjelenését, mozdulatait, gesztusait és kommunikációját illeti – bár a javára legyen írva, hogy némi erőfeszítéssel sikerült kiszorítania magából azokat a hangokat, melyek a Ministry dalainak minimumához szükségesek. A hangszeres szekció szépen alájátszott a vetítős show-nak, amely során a már 4 éve leköszönt George W. Bush volt továbbra is a főszereplő, pellengérre állítandó figura – sebaj, az amerikai konzervatív politika kiapadhatatlan forrása az élceknek, a Ministry pedig, a főnök Al elmondása alapján, amúgy is akkor készített csak igazán jó és dühös lemezeket, amikor a konzervatívak voltak hatalmon.
Néhány évvel ezelőtt a zenekar a Sziget Nagyszínpadán zúzott verőfényes délutánon. Akkor a Rio Grande Blooddal turnéztak, s energiájukkal, megszólalásukkal szinte romba döntötték a fesztivált. Azóta is azon kivételes koncertek közt tartom számon az akkorit, mint aminél aligha lehet súlyosabbat produkálni. Ezúttal, jóval kisebb közönség előtt, szimplán csak dögös volt a Ministry, előadták kis politikai performanszukat és annyi. Azért nem távoztunk elégedetlenül, mert ebben a műfajban még mindig ők a legizmosabbak.
Kulcsszavak:
Ministry