2012. 08. 11.
Punkabilly forever – Korn, Tankcsapda, The Silver Shine – Sziget, 2. nap
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az első szigetes fellépésén csúfosan leszereplő Korn az idei fesztivál második napján bizonyíthatott s javíthatott; a Tankcsapda ismét bemutathatta új gitárosát, mindezt ráadásul a YouTube-on élőben lehetett követni. A nap eseménye számomra mégis egy punkabilly trió volt a Blues Színpadon, hiszen amikor már azt hittem, megesz az unalom, rátaláltam a Silver Shine-ra. Előtte azonban még bandukoltam a Szigeten, s megleltem Phoebe Buffay hasonmását.  

Szóval a Porondszínház délutáni műsorára vetődtem be, melynek címe a következő volt: "Betonlubic" – Rutkai Bori és a Specko Jedno irodalmi estje. Idézem a program leírását: "»Kovácsné Gyapjas Betonka katedrálisnál is nagyobb lelkében visszhangzó versdalait Rutkai Bori és a Specko Jedno zenekar tolmácsolja. Nyári funk, helyenként átvonuló bluesgomolygással a tudatközökben.« A dalokat a capellák, apró, verses performanszok és improvizatív konferanszok tagolják." Nos, akkor tehát a Kovácsné Gyapjas Betonka lelkében visszhangzó versdalokról kellene valamit mondani, elmesélni, mi gomolyog tudatom közeiben. A Pincsi cha-cha-cha, A pincsi könnyei és a Kutyával leöntött kávé című dalok fölcsendülésekor érett meg bennem a bizonyosság, hogy ezt bizony még a Jóbarátokból ismerős Phoebe Buffay is megirigyelné, vártam is, mikor kezdenek bele a Büdös Macskába. Az énekesnő hatásai közt az én tudatom ködjében ugyanis elsősorban a bájos Phoebe jelent meg, nemcsak dalírói zsenialitásával, de mentalitásával és helyenként gesztusnyelvével együtt. Performatív és improvizatív erejűnek valószínűleg az számíthatott, hogy a közönség meg lett énekeltetve, már aki bírta, bár alighanem ezeket a "vers"szövegeket inkább poénnak szánták, mert ha komolynak, akkor az felért egy kínzással.

Nem lévén más dolgom, körbejártam a Szigetet, ekkor találtam rá a Blues Színpadon éppen kezdődő The Silver Shine-ra. A punkrock/psychobilly csapat három tagból áll, a dobos Furóból, a gitáros-énekes Ati Edge-ből és a nagybőgős Krista Katból. A magyar zenekar dalszövegei angol nyelvűek; a brigád több nagylemezzel is büszkélkedhet, turnéztak szerte Európában, illetve a tengerentúlon. Ugyan nem vagyok járatos ebben a stílusban, és a trióval is most találkoztam először, annyit azonban meg tudtam állapítani, hogy a zene a psychobillynél húzósabb, zajosabb, koszosabb, a keményvonalas punknál viszont valamivel lightosabb, koncertjük repertoárjába a zajosított country egyaránt belefér. A nagybőgő csattogása helyenként a Motörhead alapjait idézte, de akadt a dalokban némi ska beütés is – nagyon dallamosak, nagyon lendületesek, azonnal foghatók és táncra inspirálók. A délutáni szigeti unalomban hirtelen hatalmas buli kerekedett a poros kis téren, iszonyú beindulás volt, és azon kaptam magam, hogy – miként lehetne megfogalmazni – bennem is feszülni kezd a rock and roll rugója. A bő órás műsorban nem voltak szünetek vagy üresjáratok, a frontember Ati meglehetősen magabiztos és jó kisugárzású figura, profin vezényelte le a show-t, a bőgős Krista pedig nemcsak elképesztően látványosan bánik hangszerével, de egy-egy dalban a hangját is kiereszti. Aki kedveli ezt a fajta egyszerűségében nagyszerű, pörgős, hangulatos muzsikát, mindenképp nézze meg élőben a zenekart, mert tényleg remek partimesterek.
 

Ugyanez valószínűleg igaz a Tankcsapdára is, akiknek 75 perces szigetes koncertje – a turné setjének megfelelően – szerencsére nem, vagy nem csak a legismertebb slágerekből állt. A megszólalás néhány apróbb kiesés ellenére klassz volt, a Jugglert, A Négyet vagy az Így lettélt pedig bármikor szívesebben meghallgatom, mint mondjuk a Be vagyok rúgva vagy a Köszönet, doktor című kvázi-dalokat (utóbbiak szerencsére nem hangzottak el). Az Örökké tart szövegileg és zeneileg is – minden pozitív kisugárzása ellenére – a Tankcsapda talán abszolút mélypontja, iszonyú modoros és gyakorlatilag önmaga karikatúrája, punkosítva viszont (Örökké punk) jól illeszkedett a műsorba. A két új dal (Mi a fasz van, Hatalom nélküli rend) a program része volt – én úgy látom, hogy előbbit nem kellene erőltetni, ám utóbbi feltehetően nagy-nagy slágerré fogja kinőni magát. Lukács ma is a legjobb frontember itthon, ez nem kétség, a fölösleges káromkodásról azonban tényleg leszokhatna, mert baromira nem áll jól. Sidi szimpatikus gitáros, jó a kiállása, stílusában passzol a zenekarhoz. Összességében kellemes élmény volt látni-hallani őket, a Cseresznyétől való megválás láthatóan nem rengette meg a zenekar státuszát.

Aztán jött a Korn… Mit lehet írni a Kornról 2012-ben? The memory remains… Két eredeti tag a színpadon, teátrális fellépőruhák, smink, kezdetben halkacska és gyengélkedő megszólalás. Jonathan Davis zero-, illetve minimál-kommunikációja, friss dalok – bevallom, az egész annyira unalmasnak hatott, hogy muszáj volt odébbállnom. Kedvelem a Korn bizonyos lemezeit, felfogásukban is hoztak némi új színt a metálba – kérdés, hogy mindez hasznára vált-e a fémzenének, vagy inkább a zenei hanyatlás útjelzői voltak. Mindegy is, mert úgy tűnt, elég nagy tömeg vevő rájuk a mai napig, én azonban fogtam a sátorfámat. Különös, de ezerszer jobban éreztem magam egy pici punkabilly zenekar 200 fős koncertjén, mint a több tízezres kesergő Kornon – nekem a Silver Shine ezen a napon sokkal nagyobb volt.


A The Silver Shine fotója a zenekar honlapjáról származik: http://www.thesilvershine.com/
 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés