2012. 09. 05.
Sex and Dying in the High Society (Könyv Bret Easton Ellisről)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Sex and Dying in the High Society (Könyv Bret Easton Ellisről)
A napokban jelent meg Fodorpe és LVP közös könyve Bret Easton Ellis eddigi pályájáról. Az eltűnés könyvei című munka igyekszik az amerikai író műveiben felbukkanó zenei utalásoknak is utána járni. Az alább olvasható rövid részlet Ellis első regénye, az 1985-ben napvilágot látott, a szerző hírnevét megalapozó Less Than Zero (Nullánál is kevesebb) néhány popkulturális idézetének és reminiszcenciájának értelmezésére vállalkozik.

A Nullánál is kevesebb nem az elbeszélt én és/vagy az elbeszélői én antropomorfikus alakzatához kötötten helyez jelentéslétesítő funkcióba olyan szöveg- és médiumközi utalásokat, amelyek jelentős része az 1970-80-as évek populáris kultúrájában gyökerezik. Ellis Elvis Costello debütáló nagylemezének (My Aim is True, 1977) egyik dalától vette kölcsön regénycímét – noha számos dalszövegrészletet illesztett be művébe, a "Less Than Zero" szerkezet csak a borítón szerepel, a főszövegben nem bukkan föl, így nem eldönthető, hogy az eredeti brit vagy a későbbi, módosított amerikai változatot kellene a regény értelmezése során figyelembe vennünk. Abban a tekintetben persze a dalszöveg két verziója nem különbözik egymástól, hogy olyan politikatörténeti összefüggéseket vesz mindkettő ismertnek, amelyek kívül esnek a regényvilág horizontján, mint ahogy az az ideológiailag motivált punk-attitűd is hiányzik, amelyet a Costello-dal megjelenít: a punk nem nonkonformista szubkultúra, hanem csupán fura öltözködési divat a szövegben (95), a Los Angeles-i punkzenekar – az ő The Have Nots című dalukból származik a regény első mottója – előbb "nincs ott a bulin" (155), majd amikor Clay eljut a koncertjükre, akkor is inkább elmegy megnézni egy sikátorban talált halottat, majd a fogva tartott gyermeklányt, mint hogy meghallgatná a Sex and Dying in the High Society című szerzeményüket (így válik inkább tárgyává, mint befogadójává a dalnak). A Costello-szöveg ugyanakkor több szempontból is párbeszédbe léptethető a regénnyel, amennyiben a történeti felejtést, a múlt eltűnését, a privát élet nyilvánossá és árucikké válását a televízióval társítja. A regény és a benne lépten-nyomon emlegetett MTV közötti kapcsolat folyton új rügyeket hajtó örökzöld témája a Nullánál is kevesebb befogadástörténetének. Megjelenésekor az MTV-prózastílus illusztratív példájának tekintették a művet mondván: a tér és időmegjelöléssel kezdődő rövid jelenetek, melyek olykor maguk is egymáshoz lazán kapcsolódó képekből állnak, a gyakori és hirtelen vágások az 1981-ben induló, tehát a regény születésekor nagyon friss zenecsatorna által sugárzott, kevert médiumú és műfajú videoklip működésével állíthatók párhuzamba.

Az, hogy a médiumközi utalások milyen olvasási stratégiában nyerik el a maguk funkcióját, nyilván függ szövegbeli beágyazódásuk természetétől, illetve ezzel összefüggésben attól, hogy mely jelentésrétegeik válnak erőteljesebbé a rekontextualizáció által. A második mottó először bizonyára a nyugathoz kötődő, a regényben minden emelkedettségétől megfosztott kultúrtörténeti toposzrendszert idézi emlékezetünkbe, a regény metaforikus részletei viszont eszünkbe juttathatják a Stairway to Heavenek azt a sorát is, mely épp a jelek kétértelműségére figyelmeztet: "There's a sign on the wall but she wants to be sure / 'Cause you know sometimes words have two meanings." A Clay falán lévő jel, Elvis Costello 1981-es, Trust című albumához készült reklámposzter maga is olyan poliszémikus utalás, mely egyszerre lehet a nyolcvanas évek popkulturális atmoszférájának szinekdochéja, ellenpont (a bizalom épp úgy nem jellemzője a regény világának, miként a pszichiáter irodájában bekeretezett Rolling Stone-címlap igéje sem: "Elvis Costello megbánta" [125]), irodalomtörténeti allúzió (Dr. T. J. Eckleburg szemüvegének reminiszcenciája – erre a Costello-posztert és kék-sárga színeivel a Fitzgerald-regény Francis Cugat által tervezett fedlapját egyszerre megidéző eredeti amerikai és a magyar kiadások borítója is ráerősíthet) és a hiányzó autoritás vagy az ironikus távolságtartás emblémája. A regényben említett dalok és dalszövegrészletek általában motivikus értelmezői azoknak a jeleneteknek, amelyekben felbukkannak: Julian például Tom Pettytől a Straight into Darknesst dúdolja Claynek első találkozásukkor, előrevetítve közös "pokoljárásukat"; az indianai üzletemberrel töltött este éjszakáján Julian és Clay a Land’s End nevű klubba megy, ahol a Tainted Love szól, később Clay kikövetkeztethetően a The Go-Go’s World’s Away című dalát hallgatja, a regény utolsó bekezdésében az X Los Angelesére emlékszik vissza – mindhárom dalszöveg szükségszerűnek, elkerülhetetlennek láttatja Clay elutazását.

Ahogy a dalok címe, úgy Claynek a zenéhez, illetve a popkultúra médiumaihoz való viszonya is jelzi a regényben – nem feltétlenül az elbeszélő tudatos reflexiójaként – a környezetből való kikülönülésének, valamint az ahhoz való odatartozásának kettősségét. Bár Clay a televíziós adásoknak ugyanúgy passzív befogadója, miként a partik és összejövetelek többségének, egy alkalommal egy tévéshow-t nézve a következőkről számol be:Vagy száz tinédzser táncolt a hatalmas képernyő előtt, amelyen a klipek mentek; a fiatalok eltörpültek a villódzó képek alatt – és felismertem olyan fiúkat és lányokat, akiket már láttam különböző bulikon, belemosolyogtak a kamerába, aztán megfordultak és néztek, felfelé a fényes képernyőre, melyről villództak a képek. Némelyik énekelte a dal szövegét, amit éppen játszottak. De én azokat figyeltem, akik nem énekelték a szöveget, azokat, akik elfelejtették a szövegeket, azokat, akik talán soha nem is tudták. (199)


Jóllehet a képben nem nehéz fölismerni azokat az ideológia- és kultúrkritikai mozzanatokat, melyek a tömegmédiumok emberre (elsősorban fiatalokra) tett hatását és befolyását mutatják ("a fiatalok eltörpültek a villódzó képek alatt"), távolodva a narrátor perspektívájától Clay hasonló pozícióban pillantható meg: éppúgy a villódzó képeket szemléli, mint a képernyők előtt táncoló, klipeket néző fiatalok. Vagyis a Clay által megfigyelt showműsor Clay megfigyelését is példázza az olvasó által ("néztek, felfelé a fényes képernyőre"), a médiumokra – videoklipre, képernyőre és zenére – történő utalások pedig hasonló eltávolításban az elbeszélés tematikus-strukturális logikájának metonímiái lehetnek. Az elbeszélői én ugyanakkor olyan megállapításokat tesz, amelyek a médiumok technológiáját, azaz a közvetítettség tapasztalatát, a közvetlenség illúzióját rögzítik: "belemosolyogtak a kamerába". A narrátor szemszögéből mindez nyilvánvalóan a rá mosolygó arcok képeként jelenik meg, a kamera a televíziós műsort néző Clay számára nem látható. Ennek kultúrkritikai olvasata könnyen adódik: nincs közvetlen érintkezés vagy kapcsolódás két ember között, az emberi gesztusok műviek, csupán egy műsor részeként jelennek meg és továbbítódnak a tétlen befogadó számára, akinek visszacsatolási lehetősége nincsen, így interperszonális tapasztalatra sem tehet szert. A magától értetődőnek tűnő megjegyzés azonban a kamera-képernyő-kép hármasában arra is felhívja a figyelmet, hogy ember és világ közt sohasem üres a tér, s amint a képernyő a kamera által befogott, szelektált és bizonyos tekintetben mesterkélt eseménysort jeleníti meg, úgy az ezt szemlélő narrátor az események hasonló "kimetszését" és közvetítését végzi, hangsúlyos (értelmezői vagy morális) reflexiók nélkül. Elbeszélt én és elbeszélői én viszonyában újfent azt nyomatékosíthatjuk, hogy a fiktív világ interpretációs távlata nem az elbeszélői szólamban, hanem a szöveg összetettségében rejlik.

A könyv budapesti bemutatója: 2012. szeptember 7. 18 óra, a Jövőnéző Művészeti Fesztivál keretében az Örökmozgó Filmmúzeum kávézójában.
 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés