Idén egy fesztiválra se mentem el, emiatt a nyaram kissé unalmasan telt. De aztán az események szerencsés láncolata végül úgy hozta, hogy csináltam magamnak egy fesztet. Hat napon belül ugyanis három olyan eseményre is ellátogattam Pesten, ahol igazán nekem való muzsikák pörögtek: augusztus 31-én megünnepelhettük, hogy 10 éves Magyarország két fontos zenekara, a Mood romjain alakult Stereochrist és Wall of Sleep.         

Az egyik ok, ami miatt előző nap talán kevesen jöttek el a Brotherhood of Sleepre, az augusztus 31-i doom/stoner-maraton lehetett az egybe nyitott Vörös és Kék Yukban. Az est folyamán kilenc(!) gárda adagolta a jobb-rosszabb riff-folyamokat a lelkes közönségnek. Az esemény apropója egyébként egy jeles jubileum volt: éppen tíz éve alakult meg a magyar underground legjobb zenekarának, a Moodnak romjain két csapat, a Stereochrist és a Wall of Sleep. Mivel mindkét alakulat pályáját sikerült a kezdetektől végigkövetnem (habár az utóbbi egy-két esztendőben némileg szem és fül elől vesztettem őket), így mindenképpen helyem volt a szülinapozáson.

Bár némiképp kedvetlenül érkeztünk meg a helyre (sőt, számomra azon ritka bulik egyike volt ez, amelyre előzetesen egyáltalán nem is készültem), végül a hajnalig tartó lassú "őrület" nagyszerű élményekkel szolgált, engem egyfajta nosztalgikus mámor kerített hatalmába, amiről később még lesz szó.

Azt érdemes már az elején leszögeznem, hogy nem néztem meg minden egyes fellépőt. Egyrészt nem is akartam, másrészt a sűrű menetrend miatt időnként inkább a levegőzést (magyarul: a bagós haverokkal való kinti társalgást) és kapcsolatépítést választottam. Ezáltal lemaradtam a Manic Minerről, az Igorról (ezt mondjuk sajnálom, ahogy hallottam, Haw-dalokat is toltak), a Nadirról (szegény srácok nem is igazán illettek az estére, másik projektjük, az Our Existence is Punishment talán jobb választásnak bizonyult volna) és a Giant Horizonról is.

Az első együttes, amelyikbe említésre méltó módon belehallgattunk, az észt Redneck Rampage volt. Úgy öt-hat éve még talán lelkesedtem volna értük, húzós, groove-os muzsikájukat jól összerakták, de ezzel együtt is olyasmit játszottak, amit sokan mások is próbálnak a Down árnyékában – az énekes, Karl, ha akarná, se tudná letagadni, hogy Phil Anselmo a példaképe. Az őket követő norvég Tombstones már izgalmasabbnak ígérkező zenével próbálkozott, két dolog azonban alaposan hátráltatta őket: egyrészt kissé szétesően prezentálták súlyos dalaikat; másrészt a keverősök úgy a buli feléig nem nagyon tudtak mit kezdeni a bőgős, Ole irgalmatlan hangerővel megszólaló Rickenbackerével, így teljesen élvezhetetlenül búgtak a kezdeti nóták. Mire aztán beállt viszonylag normálisra a sound (mondjuk a gitárból ezt követően se sok hallatszott), egy igen ígéretes tételbe fogott bele a hármasfogat, amit annak rendje és módja szerint el is rontottak. A lelkesedésem ezek után már nem is ugrott meg túlzottan.
 

Ahogy írtam, az Igor ezen az estén kimaradt (csak foszlányokat hallottam, illetve konstatáltam, milyen szépen begyűlt rájuk a nép), így a következő állomást a Wall of Sleep (WoS) jelentette. Őket utoljára a Crowbar wigwamos zúzása előtt láttam, s már akkor is Cselényi Csaba állt a mikrofon mögött. Naivan azt reméltem, hogy az ünneplés okán azért felbukkan majd az ex-torok, Holdampf Gábor, de ez nem így lett. Bár szerettem volna élvezni Csaba vokáljait is, azokkal továbbra sem vagyok maradéktalanul kibékülve, bár tisztességgel teszi a dolgát, igyekszik a színpadon is beleadni apait-anyait. A zene viszont annál üdítőbb volt. Az utóbbi időben kicsit kevesebbszer tévedtem a valódi doom muzsikák mezejére, ám most újra megtapasztalhattam, miért is kedvelem annyira ezt a műfajt: akármikor, akármilyen helyzetben is hallom meg, mindig bizsergés fog el, s a heves bólogatás mellett már veszem is elő a léggitáromat... Aki egy kicsit is közel érzi magához ezt a stílust, az százszor, százféleképpen megállapíthatta, hogy Füleki Sanyi Magyarország doom nagykövete, az igazi doom riffmester, és ezt ezúttal is bizonyította: kezei között úgy szól a gitár, hogy attól még az égiek is hevesen headbangelni kezdenek, s bőszen metalvilláznak hozzá. És emellett ismét megvillantotta ironikus humorát is: a visszatapsoláskor megjegyezte, ez most teljesen meglepte őket, így nagy hirtelen kell, hogy előkapjanak valami plusz dalt (ami aztán végül egy több nótát összefűző furcsa egyveleg lett). Mivel extra hosszan játszottak, így majdnem best of-műsorral álltak ki (csak a debütáló EP-t nem idézték meg): felcsendült az Ornaments of Heaven, az On Pain of Birth, a Sun Faced Apostles, a Time of the Goblins, a November, a Signs, az Into the Light, a Hungry Spirits is.

De persze a Moodot azért imádtuk, mert Füleki mester mellett ott vitézkedett Hegyi Kolos is, aki szintén értő módon tud hozzányúlni a hathúroshoz. Az anno még Supernaturalként induló Stereochrist a WoS-pel ellentétben a születésnapot a korábbi tagok meginvitálásával ünnepelte. Éppen emiatt három szakaszban zajlott nagyjából hetven perces műsoruk. Az elején a jelenlegi felállás prezentálta "legfrissebb", 2010-es anyagát, a III-t, utána az első lemez (Dead River Blues) dalai következtek Koltay Tamás dobossal, zárásként pedig Makó Dáviddal (ének) és Kludovácz Csabával (dob) zúzott a két őstag, Kolos és Megyesi Balázs (basszusgitár), s idézték meg a Live Like a Man (Die As a God) nótáit. A hangulat gyakorlatilag végig nagyszerű volt: bár az elején úgy álltam oda, hogy majd csak oldalról figyelem az eseményeket, s csak néha lépek közelebb néhány fotó erejéig, de akkora húzóerővel bírt az egész, hogy nem bírtam magammal, s végül az első sorban bólogatva, léggitározva abszolváltam a showt. A hely a normális szellőzés hiányában egyébként hatalmas izzasztópartivá vált. Habár az utolsó albumot nem kedvelem, élőben azért ütöttek az olyan tételek, mint a Unified Theory vagy a A Shipload To Tricks To Forfeit. Ami nem tetszett, hogy az énekes, Felföldi Peti egy pillanatig sem erőltette meg magát a dalok eléneklésén túl. Grunge-osan kapaszkodott a mikrofonállványba, de még csak egy kis bólogatásra sem telt a kedvéből. Persze, ha azt nézem, Makó Dávid talán a másik véglet: ő meg már túlzásba is vitte a mozgást és a pózolást, de ez így is szimpatikusabb volt, mintha csak állt volna középen. Természetesen főleg az első két LP szerzeményei mozgatták meg a tömeget, a Christ Was an Angry Man, a Doomed, az All Along the River, a Smack the Sun, a Swamp Inside, a Ride Blind – na és persze az elmaradhatatlan feldolgozás, a Down Bury Me in Smoke-ja. Kolos és Balázs nagy kedvvel és látható örömmel mozgott a színpadon, mindketten élvezték a muzsikálást – de persze ez az összes velük fellépőről elmondható (Makó Dávid meg is jegyezte, meglepte, hogy mégis hiányzik neki mindez). Az egyedüli zavaró tényezőt talán csak az egyre részegebb és kontrollálatlanabb közönség jelentette.

A hajnalba nyúló est zárását nekem a Torn From Earth aprítása jelentette, akik betegség miatt basszusgitáros nélkül játszottak, ám így is legyalulták a fáradt tömegek testrészeit legutóbbi EP-jük két dalával, egy új nótával és az első kislemezről a The Endinggel. Már a Rosetta előtt is bizonyították júliusban, hogy jelenlegi felállásuk az eddigi legerősebb, s mi sem jelzi jobban, hogy színvonalas munkát végeznek, mint az az Európa-turné, amelynek a koncert másnapján vágtak neki a Tombstonesszal.

Összességében tehát jó kis alkalom volt ez arra, hogy felköszöntse saját magát a WoS és a Stereochrist, s bár lehettek volna többen is, szerintem mindenki elégedetten ment haza. Vajon most hány emberben merült fel rajtam kívül, hogy lesz-e újra Mood?

Stereochrist, Wall of Sleep, Manic Miner, Redneck Rampage (EST), Tombstones (NOR), Nadir, Igor, Torn From Earth, Giant Horizon
2012. augusztus 31. Budapest, Vörös & Kék Yuk
Belépő: 1000/1500,-

www.facebook.com/pages/Stereochrist/118216158213206
www.facebook.com/wallofsleep
www.facebook.com/manicminerzenekar
www.facebook.com/redneckrampageband
www.facebook.com/tombstonesoslo

www.facebook.com/IgorDeathRockBand
www.facebook.com/Nadirhungary
www.facebook.com/gianthorizon
www.facebook.com/TORNFROMEARTH