Lehetne azt ecsetelni, hogy mennyire jó manapság magyar, egészséges keresettel rendelkező zenerajongónak lenni, mivel jobbnál-jobb koncertek zajlanak (főként Budapesten), ám ezt már annyiszor leírták, hogy felesleges. A lényeg, hogy szeptember 18-án a fővárosba látogatott az OM, hogy megmutassa, hogyan kell ízlésesen játszani a modern kor rockzenéjét. Fanyalgásnak helye nincs: megmutatták.

A banda lelke, az énekes-basszeros Al Cisneros két esztendőn belül harmadjára tette tiszteletét hazánkban, ami annak ellenére nem kis dolog, hogy ezek közül egyetlen egyszer sem lehetett eldönteni azt, hogy örömmel áll-e a színpadon avagy csak a bankszámlája karbantartása a cél. Persze aki mindhárom alkalommal láthatta őt (a mostani estént túl a Sleep és a Shrinebuilder soraiban) tudhatja, Al mester nem épp a szavak és a kitörő érzelmek embere.
Naivan egyébként azt hittem, ez a buli a Dürer Kert nagytermében lesz megtartva, ám mikor hat óra körül megérkeztem a helyre, azt kellett látnom, hogy a tekintélyt parancsoló Rickenbacker-gyűjtemény bizony a
Sinai című dal csellótémáit árasztó kisteremben áll (a csapat kisegítő tagja,
Lichens épp akkor állt be, amikor bekukkantottam).
Kíváncsi voltam egyébként, hogy előzenekar(ok) híján mi szolgál majd az est felvezetéséül. Bár előzetesen ígértek ezt-azt a szervezők, konkrétan "stílszerű fel és levezető zenét", de ez elég semmitmondóan sikerült – persze én kedvelem a Massive Attackot is, de azért nem éreztem azt, hogy sokat agyaltak volna a hangulatfokozó felvezetésen (a levezetést már nem igényeltem). Pedig nem ártott volna valami ráhangolást segítő zajongás, netán
a Sleepnél egész jól bevált vetítés, mert így kicsit hirtelen kellett a lényegre odakoncentrálni.
Helyette nyolc után nem sokkal a zenekar tagjai átverekedték magukat a nagyjából százfős tömegen, s belekezdtek aznapi szeánszukba. Aki előzetesen megnézte, hogy a trió mit játszott Csehországban, azt nem érte túlzott meglepetés: itt is elhangzott az új lemezről, az
Advaitic Songsról (
erről bővebben lásd fodorpe keretes írását) a már említett
Sinai (ahogy először felbúgott benne a négyhúros, az libabőrt okozott) és a
State of Non-Return, az előző korongról (
God is Good) a
Meditation is the Practice of Death, valamint a
Cremation Ghat I-II, illetve felcsendült a
Bhima's Theme kicsavart változata, plusz még egy dal, amit megvallom, nem ismertem fel.
A korábbiakból okulva füldugóval készültem, ám meglepő módon elég visszafogott erősítőrendszerrel, s szolid hangerővel szólalt meg a banda – igazság szerint ezt annyira nem is bántam, mert így a második sorban állva sem volt bántó a sound, bár Cisneros hangszere időnként jobban is megdörrenhetett volna. Ennek ellenére nincs miért panaszkodni, mivel ebben a muzsikában éppen, hogy fontos a merengő, csendes, békés, visszafogott, elmélyedt magatartás (főleg az újabb szerzemények esetében), amihez nem feltétlenül kell, hogy belső szerveink is beleremegjenek az elsöprő hangerőbe.

Mindenesetre jó volt látni ezt a három zenészt, ahogy magukba merülve tolmácsolták egyszerű, ám annál hatásosabb nótáikat. Cisneros esetében megállapíthattam, hogy kb. ugyanabban a szerelésben (túracipő, fekete nadrág, fekete póló, fekete ing) lépett fel, mint májusban a Sleeppel, s természetesen játéka is ugyanúgy bizarrnak és igen izgalmasnak hatott. A dobos Emil Amos (aki a
Gebel Barkal kislemez óta társa a basszernek) kellően lelazultan, rágót majszolva, a szünetekben whiskey-t kortyolgatva hozta sok-sok pörgetéssel és színezéssel teli témáit. A legkülönösebb figura azonban így is a már említett Lichens volt, aki a két alaphangszeren kívül minden más extra megszólaltatásáért felelt, szintetizátorral kreált vonósokat, gitározott, rázta-taposta a csörgőket és káprázatos hangon énekelt. Utóbbi főleg a
Bhima's Theme esetében jelentett káprázatos élményt, mivel hátborzongató, éteri, már-már operaénekeseket meghazudtolóan telt hangokat csalt elő torkából (s ujjai groteszk görcsbe rándultak a tökéletesség elérése közben).
Persze jómagam hiába élveztem a műsort, tisztában vagyok vele, hogy ehhez a zenéhez nem elég a metalkoncertek megszokott befogadói attitűdje (iszunk és közben szól valami hangos, zajos zene, amire lehet vergődni), itt azért tényleg elmélyültség, transzközeli állapot szükségeltetett ahhoz, hogy meglegyen a valós katarzis. Akadtak, akiknek ez sikerült, volt, akinek nem, de azt is meg lehetett figyelni, hogy a sznobfaktor sem állt túl alacsonyan, sokakon tényleg az látszott, csak azért jöttek el, mert az a menő – az persze már eszükbe se jutott, hogy talán nem kéne az egész koncertet végigdumálni.
Ettől függetlenül nagyszerű pillanatoknak lehettünk tanúi ez alatt a közel hetven perc alatt, a terem majdhogynem egyfajta meditációs térré változott erre az időre, ahol sok-sok pozitív energia áradt szét, s töltötte meg a lelkek üres söröskorsóit.