OM: Advaitic Songs Azt talán már a 2005-ös debütáló lemez (Variations on a Theme) idején lehetett sejteni, hogy nem lehet apró változtatásokkal a végtelenségig ismételni ugyanazt a basszus-dob témát. Ahhoz, hogy a zenekar idén immár az ötödik nagylemezét tudja megjelentetni, szükség volt arra a zenei gazdagodásra, amelynek eddigi csúcspontja az Advaitic Songs. A gazdagodást itt nem elsősorban érték-, inkább csak leíró fogalomként használom (én az első és a legfrissebb lemezt egyaránt nagyra tartom), s arra a folyamatra akarok vele utalni, amely során egyre több hangszer, hangnem és a legkülönbözőbb, számunkra egzotikus (afrikai, közel- és távol-keleti) regionális zenei elemek kerültek be az OM muzsikájába. Náluk valóban érdemes várni az új anyagot, mert tudhatjuk, hogy nem az előzőt fogjuk jobb-rosszabb kiadásban hallani, hanem egy, az alapkarakterét megőrző, de mindig új színeket és irányokat mutató zenei világot – ezért jelent valóban esztétikai eseményt egy OM-anyag megjelenése, szemben a zeneipari túltermelés korszakának legtöbb produktumával. Az Advaitic Songs nyitó kompozíciója (Addis) a zenekarra jellemző mantrikus építkezést női énekben mutatja föl, amelyhez tradicionális ütőhangszerek, majd cselló, zongora és egy-két kitartott hang erejéig elektromos gitár is társul. Ennek a dalnak szemernyi köze sincs sem a metalhoz, sem a rockhoz – jobb híján ezt nevezik világzenének. A másodikként fölcsendülő State of Non-Return első felében a kezdetekhez nyúlnak vissza: dübörög Cisneros Rickenbackere, halljuk kántáló énekét, Emil Amos hozza, amit szokott, s erre úszik rá Robert A. A. Lowe (vagyis Lichens) vonós szólama megtámogatva zongorával. A Gethsemanével kezdődik a három 10 perces dal által alkotott második egység. Ebben a műalkotásban (értékkategória!) egy íz(lés)es fölvezető után békésen és méltóságteljesen búgó drone-alapra épül rá Amos nagyon finom és nagyon szépen szóló dobjátéka, melyhez csatlakozik a basszusgitár és Cisneros egészen érzékeny énekdallama, majd újfent jön a vonós szólam – ezek a zenei elemek meghatóan mesterien kapcsolódnak össze, s az utolsó két percben a magas hangokkal operáló basszusjáték némi dinamikai fokozással karöltve igazán katartikussá teszi a kompozíciót. A Sinai többek között arra is példa, hogyan lehet egy csupán néhány hangból álló dallamra, pontosabban annak inkább csak a nyomaira alapozni úgy, hogy a 10 perces, keretes szerkesztésű alkotás egyetlen pillanatra sem laposodik el vagy válik unalmassá. Kézi dobokkal és brácsával indul a záró mű (Haqq Al-Yaqin), ezt követi pianóban az ének ütőhangszerektől kísérve, majd tér vissza a kezdő motívum, melyet újra a majdhogynem suttogó ének és kórusszerű férfihang követ, hogy a zárlatban a húros hangszerek úgy tágítsák ki nemcsak ennek a dalnak, de az egész albumnak a világát, hogy szemernyi hiányérzetünk se maradjon. Az Advaitic Songsnak csak annyiban tudok implicit (odaértett) befogadója lenni, amennyiben elementáris hatással van rám (leborulok a nagysága előtt), ugyanakkor be kell vallanom, hogy az a nyelvi, kulturális és zenei fesztáv, amellyel rendelkezik, messze meghaladja műveltségemet. Bár a koncerten nem tudtam jelen lenni, de talán így is megkockáztatható: az OM-nak ma már a Müpában kellene föllépnie ahhoz, hogy a befogadás körülményei méltóak legyenek a zenekar teljesítményéhez. fodorpe |