2012. 09. 22.
kOMoly élmények, kOMoly zene
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
kOMoly élmények, kOMoly zene
Lehetne azt ecsetelni, hogy mennyire jó manapság magyar, egészséges keresettel rendelkező zenerajongónak lenni, mivel jobbnál-jobb koncertek zajlanak (főként Budapesten), ám ezt már annyiszor leírták, hogy felesleges. A lényeg, hogy szeptember 18-án a fővárosba látogatott az OM, hogy megmutassa, hogyan kell ízlésesen játszani a modern kor rockzenéjét. Fanyalgásnak helye nincs: megmutatták.             

A banda lelke, az énekes-basszeros Al Cisneros két esztendőn belül harmadjára tette tiszteletét hazánkban, ami annak ellenére nem kis dolog, hogy ezek közül egyetlen egyszer sem lehetett eldönteni azt, hogy örömmel áll-e a színpadon avagy csak a bankszámlája karbantartása a cél. Persze aki mindhárom alkalommal láthatta őt (a mostani estént túl a Sleep és a Shrinebuilder soraiban) tudhatja, Al mester nem épp a szavak és a kitörő érzelmek embere.

Naivan egyébként azt hittem, ez a buli a Dürer Kert nagytermében lesz megtartva, ám mikor hat óra körül megérkeztem a helyre, azt kellett látnom, hogy a tekintélyt parancsoló Rickenbacker-gyűjtemény bizony a Sinai című dal csellótémáit árasztó kisteremben áll (a csapat kisegítő tagja, Lichens épp akkor állt be, amikor bekukkantottam).

Kíváncsi voltam egyébként, hogy előzenekar(ok) híján mi szolgál majd az est felvezetéséül. Bár előzetesen ígértek ezt-azt a szervezők, konkrétan "stílszerű fel és levezető zenét", de ez elég semmitmondóan sikerült – persze én kedvelem a Massive Attackot is, de azért nem éreztem azt, hogy sokat agyaltak volna a hangulatfokozó felvezetésen (a levezetést már nem igényeltem). Pedig nem ártott volna valami ráhangolást segítő zajongás, netán a Sleepnél egész jól bevált vetítés, mert így kicsit hirtelen kellett a lényegre odakoncentrálni.

Helyette nyolc után nem sokkal a zenekar tagjai átverekedték magukat a nagyjából százfős tömegen, s belekezdtek aznapi szeánszukba. Aki előzetesen megnézte, hogy a trió mit játszott Csehországban, azt nem érte túlzott meglepetés: itt is elhangzott az új lemezről, az Advaitic Songsról (erről bővebben lásd fodorpe keretes írását) a már említett Sinai (ahogy először felbúgott benne a négyhúros, az libabőrt okozott) és a State of Non-Return, az előző korongról (God is Good) a Meditation is the Practice of Death, valamint a Cremation Ghat I-II, illetve felcsendült a Bhima's Theme kicsavart változata, plusz még egy dal, amit megvallom, nem ismertem fel.
 

A korábbiakból okulva füldugóval készültem, ám meglepő módon elég visszafogott erősítőrendszerrel, s szolid hangerővel szólalt meg a banda – igazság szerint ezt annyira nem is bántam, mert így a második sorban állva sem volt bántó a sound, bár Cisneros hangszere időnként jobban is megdörrenhetett volna. Ennek ellenére nincs miért panaszkodni, mivel ebben a muzsikában éppen, hogy fontos a merengő, csendes, békés, visszafogott, elmélyedt magatartás (főleg az újabb szerzemények esetében), amihez nem feltétlenül kell, hogy belső szerveink is beleremegjenek az elsöprő hangerőbe.

Mindenesetre jó volt látni ezt a három zenészt, ahogy magukba merülve tolmácsolták egyszerű, ám annál hatásosabb nótáikat. Cisneros esetében megállapíthattam, hogy kb. ugyanabban a szerelésben (túracipő, fekete nadrág, fekete póló, fekete ing) lépett fel, mint májusban a Sleeppel, s természetesen játéka is ugyanúgy bizarrnak és igen izgalmasnak hatott. A dobos Emil Amos (aki a Gebel Barkal kislemez óta társa a basszernek) kellően lelazultan, rágót majszolva, a szünetekben whiskey-t kortyolgatva hozta sok-sok pörgetéssel és színezéssel teli témáit. A legkülönösebb figura azonban így is a már említett Lichens volt, aki a két alaphangszeren kívül minden más extra megszólaltatásáért felelt, szintetizátorral kreált vonósokat, gitározott, rázta-taposta a csörgőket és káprázatos hangon énekelt. Utóbbi főleg a Bhima's Theme esetében jelentett káprázatos élményt, mivel hátborzongató, éteri, már-már operaénekeseket meghazudtolóan telt hangokat csalt elő torkából (s ujjai groteszk görcsbe rándultak a tökéletesség elérése közben).

Persze jómagam hiába élveztem a műsort, tisztában vagyok vele, hogy ehhez a zenéhez nem elég a metalkoncertek megszokott befogadói attitűdje (iszunk és közben szól valami hangos, zajos zene, amire lehet vergődni), itt azért tényleg elmélyültség, transzközeli állapot szükségeltetett ahhoz, hogy meglegyen a valós katarzis. Akadtak, akiknek ez sikerült, volt, akinek nem, de azt is meg lehetett figyelni, hogy a sznobfaktor sem állt túl alacsonyan, sokakon tényleg az látszott, csak azért jöttek el, mert az a menő – az persze már eszükbe se jutott, hogy talán nem kéne az egész koncertet végigdumálni.

Ettől függetlenül nagyszerű pillanatoknak lehettünk tanúi ez alatt a közel hetven perc alatt, a terem majdhogynem egyfajta meditációs térré változott erre az időre, ahol sok-sok pozitív energia áradt szét, s töltötte meg a lelkek üres söröskorsóit.
 
OM: Advaitic Songs
Azt talán már a 2005-ös debütáló lemez (Variations on a Theme) idején lehetett sejteni, hogy nem lehet apró változtatásokkal a végtelenségig ismételni ugyanazt a basszus-dob témát. Ahhoz, hogy a zenekar idén immár az ötödik nagylemezét tudja megjelentetni, szükség volt arra a zenei gazdagodásra, amelynek eddigi csúcspontja az Advaitic Songs. A gazdagodást itt nem elsősorban érték-, inkább csak leíró fogalomként használom (én az első és a legfrissebb lemezt egyaránt nagyra tartom), s arra a folyamatra akarok vele utalni, amely során egyre több hangszer, hangnem és a legkülönbözőbb, számunkra egzotikus (afrikai, közel- és távol-keleti) regionális zenei elemek kerültek be az OM muzsikájába. Náluk valóban érdemes várni az új anyagot, mert tudhatjuk, hogy nem az előzőt fogjuk jobb-rosszabb kiadásban hallani, hanem egy, az alapkarakterét megőrző, de mindig új színeket és irányokat mutató zenei világot – ezért jelent valóban esztétikai eseményt egy OM-anyag megjelenése, szemben a zeneipari túltermelés korszakának legtöbb produktumával. Az Advaitic Songs nyitó kompozíciója (Addis) a zenekarra jellemző mantrikus építkezést női énekben mutatja föl, amelyhez tradicionális ütőhangszerek, majd cselló, zongora és egy-két kitartott hang erejéig elektromos gitár is társul. Ennek a dalnak szemernyi köze sincs sem a metalhoz, sem a rockhoz – jobb híján ezt nevezik világzenének. A másodikként fölcsendülő State of Non-Return első felében a kezdetekhez nyúlnak vissza: dübörög Cisneros Rickenbackere, halljuk kántáló énekét, Emil Amos hozza, amit szokott, s erre úszik rá Robert A. A. Lowe (vagyis Lichens) vonós szólama megtámogatva zongorával. A Gethsemanével kezdődik a három 10 perces dal által alkotott második egység. Ebben a műalkotásban (értékkategória!) egy íz(lés)es fölvezető után békésen és méltóságteljesen búgó drone-alapra épül rá Amos nagyon finom és nagyon szépen szóló dobjátéka, melyhez csatlakozik a basszusgitár és Cisneros egészen érzékeny énekdallama, majd újfent jön a vonós szólam – ezek a zenei elemek meghatóan mesterien kapcsolódnak össze, s az utolsó két percben a magas hangokkal operáló basszusjáték némi dinamikai fokozással karöltve igazán katartikussá teszi a kompozíciót. A Sinai többek között arra is példa, hogyan lehet egy csupán néhány hangból álló dallamra, pontosabban annak inkább csak a nyomaira alapozni úgy, hogy a 10 perces, keretes szerkesztésű alkotás egyetlen pillanatra sem laposodik el vagy válik unalmassá. Kézi dobokkal és brácsával indul a záró mű (Haqq Al-Yaqin), ezt követi pianóban az ének ütőhangszerektől kísérve, majd tér vissza a kezdő motívum, melyet újra a majdhogynem suttogó ének és kórusszerű férfihang követ, hogy a zárlatban a húros hangszerek úgy tágítsák ki nemcsak ennek a dalnak, de az egész albumnak a világát, hogy szemernyi hiányérzetünk se maradjon. Az Advaitic Songsnak csak annyiban tudok implicit (odaértett) befogadója lenni, amennyiben elementáris hatással van rám (leborulok a nagysága előtt), ugyanakkor be kell vallanom, hogy az a nyelvi, kulturális és zenei fesztáv, amellyel rendelkezik, messze meghaladja műveltségemet. Bár a koncerten nem tudtam jelen lenni, de talán így is megkockáztatható: az OM-nak ma már a Müpában kellene föllépnie ahhoz, hogy a befogadás körülményei méltóak legyenek a zenekar teljesítményéhez.

fodorpe


OM (US)
2012. szeptember 18., Dürer Kert
Jegyár: 3.900/4.500,-

www.facebook.com/om.band
omvibratory.com

downer
 
Kulcsszavak: Om

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés