2012. 09. 24.
Viszlát, és kösz a halakat – Devin Townsend Project: Epicloud
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Tiszta lappal kezdem, már az első betű leütése előtt benyomom a sorkizártat. Aztán arra gondolok, mindig kifogom Devint. Mikor melyiket. Mert a Strappinget nem lehet megunni, vadállatias kínban az Alien verhetetlen. Az új Project pedig éteri. Bár még csak a Deconstruction fausti pokoljárásánál tartok, a legkeservesebb kínok, fájdalmak közt, kilátástalan haraggal. Sohasem tapasztaltam hasonlót, dühöm egyre nő. Devin pedig a fellegek közt mosolyog.

Merthogy az Epicloud valóban a fellegek közt jár, éteri muzsika valami folyamatos masszaszerű elmosódottsággal, patetikusan emelkedett dallamokkal, Faust megboldogult lelke lebeg valahol az e világi anyag és a glóriás nap közt. Ehh. Bugyogó ősanyag, pezsgősüveg – talán ünnepelnünk kellene, hogy ezt is megúsztuk, mármint a poklot a Deconstructionnel, emberi mivoltunk, testünk-lelkünk ugyan szét lett cincálva, de máris nyúlhatunk a habzó borért, megszólal az angyalok kórusa – és valóban: indul az Epicloud az Effervescent!-tel. "Everyone into forever / Everything a part of me / Dancing all into whenever / Effervescent quality." Teremtődik az univerzum, Isten ünnepel, a karaván halad, twisting, turning through the never – ezúttal egy musicalbe csöppenünk, de lám, "nem vagyunk egy zenés komédiába illő család" (Woody Allen: Everyone Says: I Love You), hogy fogjuk ezt megszokni? Ezt a fene nagy harmóniát? (Az emberek félnek belekeveredni, mondaná Ellis Clay száján keresztül.)
 

Oké, túl a teremtés 46. másodpercén, átúszunk északra, az igazi északra (True North), a mennyei alaphangra Anneke Van Giersbergen éteri dallamai telepednek, máris hazudja nekünk a hollywoodi hazugságot: "I love you / I need you / I’ve always been around you", ám Anneke mindezt úgy teszi, hogy bármikor inkább elhinném ennek a rögzített hangnak, mint hús-vér lény hús-vér szájának. Intertextusok ugranak be a Devin-diszkográfiából, hiszen szerzett ő már Love? címen dalt, melynek fölvezető előzménye ennek a szóban forgó bűbájnak a negatív ellentéte. Hol az idézőjel, Devin? Keresem a macskakörmöket, de egyelőre nem találom – a mester mintha olyasmit magyarázott volna, hogy populáris hangzást, nagyszabású space rockot tervez, könnyen emészthető konstrukciót. És végre valaki, aki igazat mond: az Epicloud minden előzetes nyilatkozatot alátámaszt. Ez egy popos hangzású, popos felfogású metál lemez space-es hangulattal, musicales szerkezettel. Érkezik a Lucky Animals – vajon kik lennének azok a szerencsés állatok, ha nem mi. Devin ezt is megírta már radikálisan eltérő felfogásban, itt és most szerencsések és boldogak lehetünk, hogy táncolhatunk erre a groove-os musical-betétre. A Liberationnél erősödik az érzés, hogy az Epicloud a Devin Townsend Project első részéhez, az Addicted!-hez áll a legközelebb, e tétel mintha csak onnan maradt volna le, dinamikus és sodró, s ugyanazt a hangulatot hozza. Ugyanakkor az Epicloud – már itt hallatszik – csakis egészben működik, nem lehet szétszedni részekre: a dalok egymásba folynak, nincsenek határozott cezurák, s mintha egyvégtében szólna halkan a kórus, meg valami rezgő elektromosság, statikus zaj. Aki repült már, az tudja, milyen – sugárhajtás, szél és felhő keveréke, beáztatva valami mennyei mannás ideológiába.

Hoppá, a Lucky Animalsnál volt egy idézőjel, tegyük macskakörmök közé a nagy szeretetet, nem eszik olyan forrón.

Persze, a Where We Belong mélázósabb, csöndesebb vizekre evez, míg a Save Our Now ismét felpörget, de a maga lebegő, fellegi módján, Anneke szirénéneke itatja át, Devin pedig maszatol a gitáron, fölfoghatatlanul émelyítő, ám egyúttal magával ragadó, csak nehogy gyomorrontás legyen a vége, s vissza kelljen hívni az Alient. A Kingdom a digestiv: Devin ön-újraírása fölkavarja az állóvizet, vagy éppen turbulenciába hajtja a gépet – most már mindegy, nem szabadulok a metaforáimtól –, görögnek a riffek, történik valami, szinte cseppfolyóssá vált haragunk hirtelen jegesedni kezd. Aztán abban a pillanatban fel is olvad, amint szertefoszlanak a felhők a Divine-nál – elmorzsolok egy könnycseppet, ahogy Devin elkesergi a "Loving you is the best thing in the worst thing in my life / Loving you is entire" kezdetű merengőjét. Napfelkelte, teljesség, glória, halleluja, nem találom az idézőjeleket, ellenben megállapítom, hogy az egyébként jól megírt dalszövegek és az előadás közt konstatív, sőt affirmatív a viszony, csak olykor-olykor emlékszünk rá, hogy tulajdonképpen cafatokra tépett Faustként lebegünk valahol a holdfényexpresszen, bánatunkban az always look on the bright side of life-ot fütyörésszük, szóval önismereti utazásunkat még nem fejeztük be. Devin néhány lépéssel előbbre tart. Grace – Anneke ismét hazudik, rajtakapom, de megint elhiszem neki: "We know that it’s only human / We know that it’s love" – hát hogyne, emberi, túlságosan is emberi. Olyannyira, hogy a More! képében kérünk még egy kanállal (lopva fölfedezni vélek egy idézőjelet, végre megint – az Addicted! világa kísért), de közben nem feledjük, hogy a Grace felszólító performatívumai ("Laugh, love, live, learn!" és "Never fear love!") mintha a Blue Oyster Cult klasszikusát ("Don’t fear the reaper") variálná, ahol is szerelem és halál együtt jár, vagyis utóbbit konnotálja az előbbi. Nem egy nagy was ist das, egyébként.

Már csak egy akusztikus átvezető (Lessons), valamint két tétel, a Hold On és az Angel étere van hátra, repül, zúg, úszik minden, egy zenei esőfüggöny, az utolsó darabnál teljes az összhang cím és hang közt, hagyjuk magunkat vinni a zenével. Kétségtelen, hogy Anneke egy kincs, csodálatosan fenséges, ahogy megszólal (és még jól is néz ki). Egy pillanatra visszatérünk a musical elejéhez, bekúsznak a kezdő tétel dallamai, a kórus eldalol még egy strófát a pezsgő teremtésről, majd szépen belesimulunk a csöndbe.

Hát, ennyi. Viszlát, és kösz a halakat.

 




bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés