A napokban vált meghallgathatóvá a Corey Taylor vezette Stone Sour nagy hírrel beharangozott, várt dupla konceptlemezének, a House of Gold & Bonesnak az első része. Az alábbiakban rendhagyó kritikát közlünk az albumról: a 11 dal (többszörös) egyéni, majd közös hallgatása után, chat során osztottuk meg reflexióinkat a hallottakról. E kommentárok szerkesztett verzióját közöljük most – a dialógusformát, valamint az élőbeszéd jellegét meghagyva.

FODORPE: Amikor két esztendeje az Audio Secrecy című Stone Sour albumról írtál, én ezt a kommentet fűztem ismertetődhöz: "Elmemozdító írást olvasva, lemez dalait hallgatva a lelkünk mélyén rejtőző picinyke Adorno nem átall a Maldoror énekei nevezetes képét parafrazeálva ezzel az ósdi kérdéssel előhozakodni: a Stone Sour szépsége nem a Nickelback és a Slipknot találkozása a slágerrádiók kasszájánál? És mi nem is habozunk visszakézből azt mondani: Good bye, Teddy!" – Szóval nem vagyok kifejezett híve a bandának, az új lemezt fülelve viszont megfordult a fejemben: talán fölül kellene bírálni korábbi bírálatomat. Nézzük, mire jutunk!

Gone Sovereign – ehhez készült videoklip, vagyis az album reklámfilmje. A választás telitalálat: akit ez a dal nem fog meg, annak nem érdemes a lemezzel próbát tenni; ez ugyanis a legjobb a 11 szerzemény közül. Van benne nagy adag fénykorabeli Skid Row, őket gimnazistaként nagyra tartottam.

LVP: A lemezt megelőzően a tagok úgy nyilatkoztak, hogy ezúttal születtek lendületesebb, punkosabb szerzemények is – e hatások tetten érhetők a Gone Sovereignben, ugyanakkor dinamikus, hatásos metálzeneként is hallgatható a nyitó szám, különösen a kétlábgéppel megtámogatott, karakteres refrénnek köszönhetően.
 

FODORPE: Az Absolute Zero ott folytatja, ahol a nyitó dal abbahagyta. A basszusbehúzások és kórusszerű üvöltés igen remek.

LVP: Jellegzetes Stone Sour-dalról van szó, refréncentrikus, húzós, dallamos, azonnal megjegyezhető. Beleragad az ember fülébe, ugyanakkor tartóssága éppen ezért kérdéses. A lemez kezdeti lendülete viszont korántsem vész el.

FODORPE: Valóban – ha naponta hallgatnám, talán gyorsan elkopna, mert azért igencsak kiismerhetőek az eszközök és a szerkesztésmód. Mindenesetre egyelőre ne fanyalogjunk, mert nincs rá okunk.

LVP: Igen, a dalt egyelőre én is nagy kedvvel és élvezettel hallgatom.

FODORPE: A pop a következő dalban köszön be – az énektéma oly mértékben slágeres, amely egy kicsit már túl van az én ízléshatáromon. A muzsikus részek viszont kellően változatosak.

LVP: Nekem éppen ez, a Rumour of Skin az egyik favoritom az albumról. Tipikus Slipknot-téma egyébként mind zeneileg, mind a vokált tekintve. A Duality és a Psychosocial melodikusságát és szerkezetét idézi, ugyanakkor a Stone Sourtól szokatlan súlyosabb részeket is tartalmaz, kétlábgépes, slipknotos túrást – remek nóta.
 

FODORPE: No, a The Travellers, Part 1. akusztikus gitártémája egy csöppet elcsépelt csakúgy, mint amit Corey nyújt. Oké, hogy a kezdeti lendületet nem akarták végig fönntartani, de ennyire talán nem kellett volna leültetni.

LVP: Meglátásom szerint itt úszik be valóban a Stone Sourtól egyebekben nem idegen pop – hangszerelést és éneket tekintve is "rádiós" dalról van szó, szövege ugyanakkor érdekes, talán ez lehet az a komponense, amely életben tartja a tábortüzi érdeklődést.

FODORPE: Nem is biztos, hogy önálló dalnak tekinthető, inkább átkötés ez.

LVP: Az ezt követő Tired nagyívű rock tétel, szöveg- és refréncentrikus. Kapiskálni lehet a konceptlemezről mondottakat: egységes hangulat és összefüggő elbeszélés uralja az albumot. Kiemelném, hogy Corey tisztán és érthetően énekel: szövegkönyv nélkül is tökéletesen követhető a történet.

FODORPE: A Tired elején a szaggatott gitár ismerős amerikai rockot vezet be: ez még Bon Jovinak is jól állna. Szinte látom magam előtt az amerikai Jovi-koncertek miniruhás MILF-jeit.

LVP: Pontosan, nekem is Bon Jovi ugrott be róla. A RU 486 viszont klasszikus thrash-tétel, a lemez legszigorúbb darabja. Semmi meglepetés, semmi kirivó zenei megoldás – csakis tiszta metál. A nem kevés ultradallamos sláger közt itt épp ez hathat üdítően.

FODORPE: Csordavokál – ujjé. A banda a MILF-ek meghódítása után szigorúbb orcáját vette elő. Úgy hangzik ez, mint egy jófajta Soulfly-dal, csak a Soulfly hangulatosabb.

LVP: A My Name is Allen húzós rock-metál darab, van benne némi C.O.C.-íz és délies hangulat, ugyanakkor modern, korszerű. A refrén itt is dominál.

FODORPE: Az egész lemezen hangsúlyos a basszusgitár – rokonszenves döntés ez. Ha már a Skid Row bőgősét hívták játszani, akkor nem árt, ha lehet is hallani, hogy mit teljesít.

LVP: Valóban – szép kerek, hangsúlyos a basszus, az az érzése az embernek, mintha a riffek egy része kimondottan bőgőre íródott volna.

FODORPE: Kicsit mintha lassan akarna befejeződni Allen dala – kezdem unni. Bár inkább abba se maradt volna, mert az ezt követő Taciturn akkordbontásától igazán kedvem vesztem.

LVP: A Taciturn a második akusztikus darab, vagy ha úgy tetszik, átvezető a lemezen. Corey ismét tisztán, nagyívűen énekel, a gitárt billentyű egészíti ki, majd rock-líraivá fejlődik a dolog, ám ez nem elég ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést: talán majd valamelyik sztárcsináló éneklős műsorban. Erről a dalról nincs több, amit mondani tudok.

FODORPE: Ez a műfaj mégiscsak jobban áll Jovinak és Samborának.

LVP: A következő Influence of a Drowsy God viszont kellemes lepetés: Dream Theater-parafrázissal indít, sőt e hatás a későbbiekben is jellemző rá: Corey énektémái – bár a hangja elütő – James LaBriéit idézik, s a zene is – mely a lassú fölvezetést követően egészen belendül a végére – a klasszikus progresszív csapatot juttathatja eszünkbe. Mindazonáltal a dal nem terpeszkedik, játkideje megmarad 5 perc körül, karakteres refrénjét követően a feszültség fokozásával ér véget.

FODORPE: Nekem ennek az elejét hallgatva az újkori Amorphis ugrik be. Kétségtelen, hogy Corey-nak tiszteletre méltóan sokszínű a hangja – ő tényleg jó eséllyel indulna egy olyan versenyen, ahol mások dalát kellene énekelnie. A középrész gitárszólója ad egy lökést a dalnak, az ének viszont sokat visszavesz ebből.

LVP: A The Travellers, Part 2.-ben újabb Dream Theater-es hangulatokat vélek érzékelni – mintha csak a Scenes from a Memory világában lennénk, mely köztudottan ugyancsak konceptlemez. Corey-nak a szám első részében hallott dallamai visszatérnek, csupán a hangszerelés változott: a tétel csaknem teljes értékűvé válik, azonban jó két és fél percnél kirántják alóla a szőnyeget, hogy átfolyjunk a lemezt záró témába – ily módon a szerzemény második része is inkább átkötőnek mondható.

FODORPE: Én már az Utazók első része nélkül sem éreztem volna üresnek az életem, s ez a második rész sem győzött meg arról, hogy gazdasági okokon kívül más is indokolná ennek a rádióbarát vonalnak a folytatását. Az utolsó dal, a Last of the Real fő riffje nekem a Rammsteint idézi emlékezetembe, amit persze Corey szépen a saját képükre formál. Jó, hogy a lemez a végére kapott még némi lendületet.

LVP: A végére valóban visszatér a lendület, jó kis ugrálós, bólogatós levezetőt kapunk, ami mindenképp az anyag újrahallgatásra sarkall, azonban a záró számot mégsem érzem elég erősnek – ha az album közepén lenne, valószínűleg simán elmenne a fülem mellett.

FODORPE: Összességében saját műfaján belül erős lemez néhány üresjárattal – remekműnek viszont nem mondanám.

LVP: A zenekartól nekem továbbra is a második anyag, a Come Whatever May a kedvencem, ott úgy éreztem, lazán és elvárások nélkül alkottak valami spontán, ugyanakkor kerek és klassz dolgot. A House of Gold & Bones első felvonása gyakorlatilag hibátlanul csiszolt, könnyen befogadható alkotás, ám épp kimódoltsága miatt talán kisebb horderejű. Nem éppen egy királyvíz, de stílusában, műfajában valóban első osztályú anyag. Corey vokáljai mindig is tetszettek – ezzel együtt azonban (az év végi összesítőn túl) alighanem a feledés homályába vész majd.

Stone Sour: House of Gold & Bones, Part 1.
Roadrunner, 2012