2012. 10. 27.
HETI HANGADÁS – CSÁBÍTÓ SZIRÉNEK
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
HETI HANGADÁS – CSÁBÍTÓ SZIRÉNEK
Öt, közelmúltban megjelent album pörgött a legtöbbet a héten a lejátszómban: a magyar Witchcraft, a norvég Enslaved, a kanadai Bison B. C., az amerikai Yakuza és Neurosis alkotásai. Legjobban az Enslavedre tudtam ráhangolódni, de a többiről is megvan a véleményem. A műfajokat tekintve nem tudnám igazán elhelyezni a fentieket, talán egyedül a magyar zenekar sorolható egyértelműen a black metalhoz, a többiek számos komponensből építkeznek, vagy egyenesen határok nélkül (vagy nehezen meghatározhatóan) alakítják a muzsikájukat.
 
 
Witchcraft: Hegyek felettem
Van nekünk ez a becsípődésünk, kulturális mémünk, aminek ellenjét nemzeti költőnk, Petőfi énekelt meg: "Mit nekem te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája! / Tán csodállak, ámde nem szeretlek, / S képzetem hegyvölgyedet nem járja." Holott a romantikus képzelettől ittasodott mélymagyar Jókai-féle Erdély-tudat ezzel szembemegy: mi (már, aki) igenis a zord(on) Kárpátok vérrel és medveszarral átitatott lejtőin szeretnénk farkasként kutyagolni! Főleg, ha norvég példaképpel bíró black metalosok vagyunk. Szeretjük a hódunnát, a fák kérgét, a mizantróp hideget; zenében is a hóförgeteg, szélsüvítés hangjainak, érzetének fölkeltése a cél, meg a jó öreg embergyűlölet. Ámbár itt ülünk a Kárpát-lavórban, a Nagyalföldön, s csak pislogunk a peremvidékekre, mint a béka a csuporban. (De így van ez a vágyakkal, ami nincs, az kellene leginkább…) Vagy Tolkien nyomán, fantasy törpékhez hasonlóan a hegyek belsejében, bányajáratokban kutakodunk aranyért? Ha már felettem a hegyek…
 
Mentális mém ide vagy oda, majd’ elfeledtem: a 15 éve létező magyar Witchcraft black metalja újabb állomásához érkezett. Zeneileg nem sok a változás, de a szövegek, melyek a károgó, rikácsoló vokál révén persze csak nyomokban hallatszódnak, ezúttal magyar nyelvűek, ahogy a kiadó is (nagylemezeik eddig amerikai vagy német megjelenésűek voltak). Jóféle (már, aki szereti), elsősorban a korábbi Darkthrone ihletésére íródott muzsika ez, az enciklopédikus tudású blackerek egyéb tisztelettevéseket is érzékelnek bizonyára… A vérzivataros hóvihar megvan, a (már, akit) elidegenítő metszett torok szintén. Ami viszont túllép ezen, s említésre érdemes az a feketefém-idegen szólók elhelyezése, illetve a lassabb ritmizálású részeknél megjelenő dallamképletek. A nagy zenei palettán ezek sem újdonságok, de érzésem szerint lenne még mit keresgélni itt az elődöket méltató utánjátszás mellett.
 
A hanganyag bakeliten, CD-n és kazettán is megjelent. A 12 inches formátumon bónuszként szerepel az On the Land of Shadows című tétel magyar nyelvű, újra felvett változata. A kiállítás old school, elegáns, ízléses, a hangzás megfelelő, pusztán a szövegek közzétételét hiányolom, ha máshol nem, valahol a világhálón, esetleg kiadói honlapon. (Neverheard Distro., 2012. október 15., 8 szám / ~ 33 perc, www.myspace.com/witchcrafthun)
 
 
Bison B. C.: Lovelessness
Mintha egyre arctalanabb lenne a Neurosis és Black Sabbath köztes fattyú kanadai garázs-sludge banda muzsikája. Már az előző Dark Ages-t sem nagyon tudom felidézni (a stresszelő elefánton kívül), miközben az első EP és nagylemez nagyon bejött anno. Elszabadult, céltalanul lengedező kábelekhez hasonlítanak a számok, amiből hatot sikerült erre a lemezre préselni, s végig olyan érzetem van: mintha mindezt hallottam volna már, pl. egy régebbi Mastodon albumon. Amilyen király volt 2009 márciusában a The Ocean és Burst előtt a Dürer-kertben a banda, nem értem, mi ez az ötlettelen hangmassza. Talán még a zárótétel, a Finally Asleep rögzül leginkább, de az csak afféle könnyed etűd… De sajnálom! (Metal Blade, 2012. október 22., 6 szám / ~ 45 perc, www.myspace.com/bisoneastvan)
 
 
Enslaved: RIITIIR
Nagyon állat volt, ahogy a norvég kulturális televíziós műsorban a banda előadta az Immigrant Songot – Mikael Åkerfeldt mind a tíz ujját megnyalhatta volna utána, holott az Opeth mostanság inkább altatózenét játszik… Jómagam nagyon későn csatlakoztam az Enslavedet hallgatók táborába, a 2006-os Ruun csalt be oda, de nem is csalatkoztam azóta bennük. Tavalyelőtti albumuk is szuper lett, a mostani is fenséges. Közben volt azért egy nagylemeznyi anyaguk két EP képében tavaly. A RIITTIR nagyon változatos, minden kanyar után hoz valami izgalmat, ami odafigyelésre késztet, énekhangilag is többféle, ugye, tempó- és kifejezőerő-váltások terén sem szűkös a repertoár. Muzikális törekvésük az említett esztétikai kategóriára (nem, nem a szuper!) szinte tapintható, miközben sikerült az északi fekete fém tradícióit is átmenteniük, úgy, ahogy keveseknek. Kb. ott tartanak most, ahol Vintersorg volt a Cosmic Genesis és a Spiral Generator idején (nála aztán az önismétlés tette be a kaput…). Himnikus, epikus szólamok, kórusok, nagyszerű dallamok, megjegyzésre érdemes riffek. Bár a 70-es évek progresszív hatása az Enslavednél is érződik, ez mégsem egyszerű felelevenítés (retro), hanem kreatív újrahasznosítás, pontosabban eszköz a már meglévő zenei célokhoz, kifejező hatáshoz. A pszichedelikát pedig meghagyják másnak. Ha lenne lejátszóm, biztos, a dupla bakelit formátumban szerezném be a kiadványt, hogy a kézzelfoghatóság korreláljon a zenei tartalommal. (Nuclear Blast, 2012. szeptember 28., 8 szám / ~ 67 perc, www.enslaved.no)
 
 
Yakuza: Beyul
A King Crimson találkozása a Napalm Death-szel, a Pink Floyd koccanása a Terrorizerrel – ilyen hangzatos randevúkkal írják le a chicagói Yakuza muzsikáját, mely a szaxofon és a klarinét jóvoltából experimentálisabb a progresszívnél, free-bb a jazznél (a szlovák Wayd rokon ebben a mi kontinensünkön). Némi wilágzene, csipetnyi pszichedelika – nekem a 2006-os 3. lemezük, a Samsara, illetve, ha az igazsághoz hű akarok lenni, a borítója keltette föl az érdeklődésemet, s azóta követem nyomon lemezeik megjelenését. A hóleopárdok és buddhisták látogatta tibeti völgy nevét viselő korong néha olyan mintha megvadult ’80-as évekbeli felvarrós metálosok szabadultak volna rá jazzhangszerekre: a The Last Day című tétel mintha nyomokban korai Iron Maident tartalmazna… Aztán ennek az ellenpéldája következik a nagyszabású, 8 perc feletti játékidejű Man is Machine-ban, ami inkább a ’90-es évek groove-jait bombázza szét jazzes drone-szerű betéttel. Ennél eszementebb csak a svéd The Thing szokott lenni. A drone-doom hangulat marad is a Fire Temple and Beyond 10 percére, ami kissé lekornyasztott; korrigálásnak jól jött a dinamikai váltás a Mouth of the Lion képében. Noise-os zúzás a Species 85 másodpercében, végül levezetésnek a fájdalmas, kissé keleties dallamvilágú Lotus Array…
 
Nehezen kategorizálható, néhol nehezen megközelíthető, hallgatható-elviselhető, ellenben összességében izgalmas, felfedező, nyitottságra buzdító a Yakuza zenéje – inkább alkalmi, vissza-visszatérő találkozásra, semmint a mindennapokra. (Profound Lore Records, 2012. október 16., 7 szám / ~ 40 perc, www.myspace.com/yakuza)
 
 
Neurosis: Honor Found in Decay
Azt, hogy az utóbbi 5-7 évben ilyen felfutása legyen a Neurosis által megalapozott, külön nevet is kapott színtérnek, megjósolhatatlan volt, mondjuk, akárcsak a The Eye of the Every Storm idején. Kb. ez volt az utolsó olyan lemezük, aminek még némi figyelmet szenteltem, valójában már a Times of Grace óta hanyatlott az érdeklődésem feléjük, de ez nem kizárólagosan a muzsikájuknak köszönhető. Másrészt nekem a vadulós Enemy és Silver a meghatározó kedvenc. A gitárosok első szólóalbumai is bejöttek anno. Aztán változtak, változtam, megváltozott a kontextus is. Ha előállnak valamivel, persze, meghallgatom. Most éppen több mint öt éve nem piszkáltuk egymást, Kelly és Von Till is tiszteletét tette nálunk, előbbi több alkalommal is, de Josh Graham zenekara, az A Storm of Light is járt erre (legutóbb májusban a Sleep előtt, legközelebb pedig a Converge társaságában lép föl többekkel együtt december 16-án a Dürerben).
 
Most egy órában valami Pink Floyddal kevert barlangász-ismeretterjesztő dokumentumfilm zenéjét vezetnek elő, az ember szinte percenként az órájára néz, mennyi van még vissza, nagyon kínos az egész… de három szám is 10 perc feletti. Nem kétséges, hangulatzene, amihez nekem per pillanat nincs meg a megfelelő kedélyállapotom, mondanám, de nem: vontatott, unalmas, rekedt férfihang(ok) szavalása, minimál prüntyögés a hangszereken. Ambientnek kevés, altatáshoz sok. A szövegek értése biztos dobna rajta egyet… bár akkor meg azt gondolnám, hogy versekhez tettek föl hangfüggönyt. Ez resztli. Kedvet kaptam viszont a régi albumok meghallgatásához, na, meg ahhoz, hogy fölemlegessem: vajon mikor lesz jó Budapesten megint Neurosis-koncert? (Neurot Recordings, 2012. október 26., 7 szám / ~ 60 perc, www.neurosis.com)
 
RIP

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés