2012. 11. 06.
Heti hangadás – "A szennyeszsák megtelt"
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Heti hangadás – "A szennyeszsák megtelt"
Az utóbbi pár hétben valahogy kevéssé volt/van kedvem a zenehallgatáshoz. Vagy időm, vagy kedvem nincs ahhoz, hogy komolyabban is elmélyedjek egy-egy albumban. Pedig lenne miben: mind a Neurosis, mind pedig a pozvakowski. új lemeze itt ül a nyakamon és nyaggat, hogy hallgassam, de valahogy most nem tudok velük mit kezdeni. Talán emiatt sem meglepő, hogy ezúttal más műfajok felé is kacsintgatni kezdtem (persze ez nem egyedi eset nálam), hátha ez majd felfrissít. 

Bobafett:
Cipőre jobb mint a szemrehányás

Nem vagyok egy hip-hop szakértő, ritkán teszek kitérőket ebben a műfajban, ettől függetlenül néhány előadó (vagy még inkább dal) tetszetős számomra is: a külföldiek esetében inkább az egyszerű, mégis sodró (innen-onnan összekalapált) alapok szoktak megtetszeni (RZA soundtrackje a zseniális Szellemkutya című filmhez máig nagy kedvenc), míg a magyaroknál már azért a szövegvilágra is önkéntelenül figyel az ember. Utóbbi esetében Bobafett az, aki igazán élvezetes és izgalmas dolgokat produkál (legalábbis az én olvasatomban): első lemeze, az Aludnifogtál olyan remekbeszabott dalai mint a Híradó, a Múltcore, a Nénike, a Gyár és a Starwars a kissé egyszerű stílus ellenére is hihetetlenül okos és ötletes szóvirágokat tartalmaztak. Második anyaga (Bagolyköpet) mondjuk szinte egy-az-egyben elment mellettem, ám az új, darabokban megjelenő Cipőre jobb mint a szemrehányás első két szerzeménye igencsak ígéretes: a Nagyárpi a facebookos világot figurázza ki, míg a Kuka a Nénike folytatásának is tekinthető, amely újabb látlelet a magyar (politikai) mindennapok sötét és kilátástalan világáról.

Mr.JoeKer: The Inside Man Vol. 2.

Egészen mostanáig nem is hallottam Mr.JoeKerről, aki a Hősök nevű csapat zenéit írja. Persze ez nem annyira meglepő, hisz az előbb Bobafettnél már kifejtettem, nincs sok közöm a hip-hop muzsikákhoz. Viszont azt is írtam, kedvelem e műfaj jobb, bólogatós alapjait, és ez az instrumentális LP is pont emiatt tetszik: ideális háttérzene fotelbanülős-lazulós alkalmakra, de nagyobb fantáziával megáldottak még akár egy nem létező filmet is pörgethetnek a fejükben, miközben a The Inside Man Vol. 2.-t hallgatják. Nem biztos, hogy hosszú életű lesz ez a "szerelem", de a jelenlegi, borongós időben tetszik a hangulata.

Isis: Temporal

"(Ő)szintén szólva nem teljesen értem, hogy ennek így mi az értelme: a zenekar fölbomlott (bár aligha futotta ki teljesen azt, ami benne volt), a lemezek klasszikussá váltak, s ez a raritások gyűjteménye vajon mit tud mindehhez hozzáadni akár esztétikailag, akár anyagi szempontból?" – blogtársam, fodorpe írta ezeket a sorokat egyik levélváltásunkkor az Isis most megjelent gyűjteményes kiadványa kapcsán. A kérdés valóban jogos, bár utána ő maga is hozzátette, akik kedvelik a sajnos már feloszlott zenekar munkásságát, azoknak érdekes dolgokat rejt a Temporal. Nagylemezen is megjelent dalok demóverziói (némelyik instrumentálisan, némelyik más szerkezettel, némelyik akusztikusan), feldolgozások (Godflesh és Black Sabbath), remixek, illetve anno bónuszként megjelent tételek. Persze egy-egy nóta már korábban is felbukkant itt-ott, azonban így összegyűjtve is érdekes látni-hallani, milyen nagyszerű zenészek is alkották anno ezt a csapatot – s milyen kár, hogy külön-külön képtelenek igazán értékelhető muzsikát összerakni.

Eyehategod: Confederacy of Ruined Lives

Ahogy az Isisról, úgy az Eyehategodról is igen sok mindent leírtunk már itt a blogon. Korábbi cikkemben azt írtam, nekem a Dopesick a kedvenc lemezem tőlük, de azóta persze rá kellett jönnöm, hogy a Confederacy... hosszabb távon sokkal zseniálisabb anyag. Ugyanúgy zajos, súlyos, primitív és kissé szétesett anyag mint az előzőek, ám annál valamivel kiforrottabb, átgondoltabb, okosabb. A Blood Money, a Jack Ass in the Will of God, az Inferior and Full of Anxiety (ennél egyszerűbb ám hatásosabb dalt nehezebb lenne írni) húzós riffjei vagy a .001% sivító gitárzajongása igazi sludge klasszikusok. Ide kívánkozik, hogy a banda új, egyszámos kislemeze (New Orleans is the New Vietnam) szintén remekül sikerült, összerakhatnának már egy új albumot. És eljöhetnének végre Magyarországra!

Ruined Families/Throwers

A görög Ruined Families és a német Throwers együtteseket azért tárgyalom együtt, mert a múlt heti, keddi fellépésük szolgáltatta az apropót lemezeik hallgatására. Mivel épp a fővárosban töltöttem pár napot, így ideálisnak tűnt megnézni e két csapat közös koncertjét a Szabad az Á-ban. Bár a buli csak részben hozta azt, amit vártam tőle (a Ruined Families csapnivalóan szólt), azért a hangzóanyagok így sem rosszak – persze lehet, hogy pár héten belül már a közelébe se nézek egyiknek se. A gárdák dark hardcore/chaoscore vonalon mozognak, amelynek egyik legjobb és legismertebb képviselője a Catharsis volt. A Ruined Families sokat is merített az amerikai kollégák munkásságából, legfrissebb, címnélküli EP-jük pedig kellemes kikapcsolódást nyújt – már ha az ember szereti az efféle zajkavalkádot. A Throwers ezzel szemben picit szofisztikáltabb (de semmiképpen sem könnyedebb) vonalon mozog, őket a Converge is erősen meglegyintette. Négyszámos EP-jük (Prosaic Materialists/Rudimentary Bodies) komplexebb dalai közül a nyitó Koloss és a záró, post-metalos felhangokkal bíró Void emelkedik ki, utóbbi élőben is roppant hatásos volt.

 
downer

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés