2012. 11. 08.
HETI HANGADÁS – CSÁBÍTÓ DÉLVIDÉK
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
HETI HANGADÁS – CSÁBÍTÓ DÉLVIDÉK
Múlt alkalommal jórészt a Colin Marston-féle posztcyniciánus élvezetek megtestesült hangjaival barátkoztunk a Krallice és a Dysrhythmia új albumai által. Már akkor prolongáltam a Behold… The Arctopus újabb alkotását, s a Kevin Hufnagel-féle zsenialitást. Most beváltom mindkét ígéretem, s a Horrorscension mellett Hufi két projektjét is lefülelem, a Vaurát és pingvinszar-keménységű aurora australist, mely szólóalbumként aposztrofálja önmagát, Polar Night címen.


 

Behold… The Arctopus: Horrorscension
Ha kategóriákat szeretnél aggatni rájuk, ne tedd! Ha dúdolható dalokat szeretnél hallgatni, ide se figyelj! Ha x, ne y! (x nem egyenlő y-nal) Csupán csak negatív teológiával közelíthető meg a trió muzsikája. Ami biztos: súlyos, csúcstechnikás, agresszív, a hétlábú perui agyelszívó pók ehhez képest panelcsótány. Nemcsak saját maga után nem hagy nyomot, de minden más emlékedet is kitörli, új szintre helyezi a muzikalitásról korábban gondoltakat. Olyan, mint a nőknél a hormon, ami szülés után emlékezetkiesést produkál – így biztosítva, hogy újra "kockáztassa" az anya a teherbeesést. De hasonlíthatom a szülőcsatornához is, bár ez is csak képletes… Kb. Jamie és a csodalámpa-típusú spirális csúszdát képzelj el ehhez, s máris Kakukkiában találod magad, ahol semmi nem ugyanaz – gondolj csak Fonák Tamásra! Mintha a legkeményebb thrash banda virtuóz jazzestet adna – hm, nem is rossz ez utóbbi summázat, maradok is ennél. S lám a játékidő is 28 perc körüli! (Black Market Activities, 2012 október 23., 6 szám / ~ 28.20 perc, www.beholdthearctopus.com)
 
 
Vaura: Selenelion
A brooklyni kvartett egy új formáció, melyben Hufnagel aktív részt vállalt. Olyan vállalkozás ez, mintha a puhapöcs poszt-bandákba adrenalint fecskendeznének, meg "koraközépkori" Anathema-témákat. Artisztikus, borult feeeling, kissé, hipnotikus, néhol sámánisztikus csiszoltság. De ha kell, buldózer-önfejűséggel tudnak zúzni. Máskor pedig szférikus, orgonaszerű drone-olás/doomolás kavarog elő a szintikből. Koncerten minimum planetárium-szintű lézershow kellene ehhez a sokrétű zenéhez, amit órákig lehetne szálazni. Mintha egy Pink Floyd-örökséget dark-öntettel tálaltak volna; van itt mélység rendesen! Magyar részről a Land of Charon méltánytalanul alulértékelt Asztrálgép című örökbecsűje (1998) jutott eszembe… mai köntösben, az ott előforduló hamiskás hangot nélkülözve. Kissé rituális, kissé monumentális, nagyon erőteljes – azért némi klausztrofóbia rám tört a hallgatás közben, mintha barlangi búvárként küzdenék az életemért, brrr… Ellenben felszínen kapirgálók számára megközelíthetetlen! Itt be kell áldozni magunkból egy keveset, de megéri. Holdkórosoknak is ajánlott. (Wierd Records, 2012. február 28., 11 szám / ~ 56 perc, vaura.bandcamp.com)
 
 
Kevin Hufnagel: Polar Night
Kevin a hang transzcendentális applikációit kutatja. Vagy talán magát a transzcendentálist, hangok által. Vagy ehhez/ahhoz hasonlót. Nem könnyű hallgatnivalók a szólólemezei, talán spirituális, netán ambient jelzőkkel lehetne illetni – egyébként marha idegesítők, ha az ember igazán odafigyel rá. Hanggerjedések, hangerjedések... Ha a háttérben szól, akkor olyan, mint a természetfilmek hangfüggönye. Esetleg a gleccserrecsegés, jéghegyek súrlódása, koccanása – rianás. E háromtételes opusz a klasszikus zeneszerzőket idézi, szerkezetében, a finn Sibelius egyes jeges-fagyos művei, vagy az örmény Hacsaturján Spartacusa, Gaiája jut eszembe – na meg a pingvinek (a fenti kép csak illusztráció, nem esküszöm meg rá, hogy a 17 pingvinfaj közül épp a kettő közül az egyik képviselői láthatóak, melyek itt is honosak). Mert a csönd legfőképp a déli sarkon honos, s abból itt van egy rakat. Csöndgombócok, hangüvegbefőttek, melyekből, ha lecsavarod a tetejét, kiáramlik az üresség hangja (ami talán nem azonos a csenddel). (Nightfloat Records, 2012. március 13., 3 szám / ~47 perc, kevinhufnagel.bandcamp.com)
 
RIP

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés