2012. 11. 10.
Böcsületes tingli-tangli – Tankcsapda: Rockmafia Debrecen
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Böcsületes tingli-tangli – Tankcsapda: Rockmafia Debrecen
Vegyünk egy mély lélegzetet, s lássuk, mire jutunk hazánkfiaival, akik derék módon immár 11. stúdiólemezüket dobták piacra november 8-án. Elsőként szögezzük le, hogy ez a Tankcsapda nem az a Tankcsapda, amelyet a 90-es években megismertünk. De emlékeztet rá. Ha nem hátra tekintünk, hanem előre, bizonyára fölfedezhetjük a változást vagy az érést is a csapatban. Ez az árában és tartalmában barátságos lemez azonban meglehetősen felemásra sikerült. 


"ami gátol, ami birtokol"

A médiából ismeretes, ezért csak dióhéjban foglalom össze: miután év elején kitették Molnár Levente Cseresznyét a debreceni trióból, a gitáros helyét a korábban a Zanzibárból, illetve a Mafia nevű metálzenekarból ismert Sidi vette át, akit a rajongói többség különösebb megdöbbenés vagy méltatlankodás nélkül fogadott, a turnéra induló zenekar pedig a koncerteken bizonyította, hogy a váltás nem törte meg népszerűségét. Eközben zajlottak az új lemez munkálatai, amiről Lukácsék akkurátusan tudósították követőiket Facebook-oldalukon és hivatalos honlapjuk felületén. Tökéletesen fölépített kampány volt, feszültségmentes, ám a várakozást mégis mindinkább fokozó bejelentésekkel, klipekkel, eseményekkel. Végül nagy csinadratta mellett a Mol-kutak polcaira került a szerény, de barátságos digipak-CD 990 forintért. Az árszabást nem lehet eléggé méltatni: a zenekar megtehette, hogy saját gyártásban, saját raktározással és szállítással iktatja ki a termék és vásárlója közti közvetítőket, melyek emelnék az árat, így a bevétel oroszlánrésze is vélhetően az előállítóhoz kerül, a Mol-kutakhoz pedig több ezer Tankcsapda-rajongó látogathat el szerte az országban. Csak fejet hajtani lehet a gesztus előtt, hiszen ennyiért alighanem a többség rászánja magát a vásárlásra, az ingyennél pedig úgysem képes senki olcsóbban CD-t árulni, letöltés helyett tehát a 990 forint igencsak rajongóbarát árnak mondható.

A lemez megjelenése előtt két dal látott napvilágot, mindkettőhöz készült videoklip. Nem fogom belinkelni őket, mert egyiktől sem dobtam hátast, sem a zenei, sem az ahhoz társított képi világtól. A Mi a fasz van publikálásakor elérte célját, hiszen rászabadult a netre a sok középiskolás troll és fegyverhordozó, a dal és a szöveg kapott aztán hideget, meleget. A Hatalom nélküli rend talán nem futott be ekkora karriert, igaz, szolidabb, békésebb slágerecskének szánhatták, amely nem borzolja a kedélyeket.

Végül november 8-án megjelent a Rockmafia Debrecen címre keresztelt lemez. Haladok sorban a befogadás időrendjét és tapasztalatait követve. Cím: katasztrofális. Nem tudom, kinek a fejében született meg valamely holdvilágtalan éjszakán, de egy kreatívos alighanem a szemgolyóin keresztül benyúlva tekergetné a saját agyát egy ötletbörzén, ha éppenséggel nem az volt a cél, hogy a fentebbi cím a satuk számára váljon közkinccsé. Addig oké, hogy a Mafia Sidi korábbi zenekarára utal, amely pedig a Black Label Society-t idézi, azonban az új Tankcsapda-lemezen (sajnos) nincs semmi Zakk Wylde hatásából. Talán majd legközelebb. Az is oké, hogy Debrecen és rock: mintha a zenekar újra akarta volna definiálni magát, s így jött volna létre a címként olvasható összetétel. Bizonyára azt is meg lehet magyarázni, hogy Lukácsék országos népszerűségét tekintve a "rockmafia" szó a zenekart fricskázókra irányuló irónia volna. Mindez azonban túl szép, hogy igaz legyen, s ennyi év után be kell látnunk, a Tankcsapdából pont az veszett ki az ezredforduló utáni évtizedre, ami pályájuk első szakaszán oly jellemző volt rájuk: az önirónia és a szarkazmus. Annak idején a Kispálék és a PUF társaságában "Hazudós zenekarok" elnevezéssel turnéztak, amellyel az "őszinte rockzenét" hirdető, már akkor is nevetséges csapatokkal szemben hirdették saját iróniájukat, és ez friss, szellemes, okos menet volt. Vesd össze ezzel, hogy ma a Tankcsapda többek közt az Ossiannal, a Kalapáccsal, a Depresszióval és a Roaddal ad arénakoncerteket, aminek jelen kontextusban csak üzleti értelmezhetősége lehetséges. Nem mintha nem értenék egyet a pénzszerzés e módjával, csak éppen innen nézve a mai Tankcsapda valóban egészen biztosan nem azzal a Tankcsapdával azonos, amely a 90-es években csináld-magad módon vált a honi rock- és metálzenei színtér sikeres és cool bandájává. A szóban forgó azonosság még akkor is veszni látszódik, ha nem is oly rég szimpatikus klubturnékat bonyolított le a csapat, emlékezvén a dicső időkre.
 

De essünk túl a lemez címének asszociáción – és a borító szörnyűséges képi világán, amely részben egyébként szintén a BLS-ra referál –, s hallgassuk meg az albumot újra meg újra. Hangzás: most sem jó. Valamivel jobb, mint a mindent alulmúló előző lemezen (Minden jót, 2009), de messze nem olyan horzsoló, mint az Agyarország (2001) vagy a Mindenki vár valamit (2006), esetleg a Connektor 567 (1997) esetében. Az Agyarországon baromi jól szólnak a dobok és a cinek, a Mindenkin erőteljes a gitár, a Connektor pedig metálosan mély. Valahogy egyesíteni kellett volna ezeket, vagy kidolgozni egy olyan soundot, amely legalább arra nem emlékeztet, hogy magyar korongot hallgatunk. Mert ez a megszólalás szerintem gyenge és tipikusan magyar, egész egyszerűen erőtlen, rontja a dalok élvezeti értékét. Oké, a nyitó 1000 ördög, valamint a záró Számolj vissza kellemesen megdörren, ha föltekerjük a hangerőt, de érzésem szerint sokkal többet ki kellett volna hozni belőlük. A gitár helyenként kifejezetten színtelen, a dobok – miközben Fejes kiválóan teljesít – erőtlenül pufognak, a cineket alig hallani. Ami egyedül szép és arányos, az a basszus – ezt élmény is hallgatni.


"egyetlen impulzus"

Talán rögtön a legsúlyosabb darabbal kezdődik a RD, amely mintha a Burning Red-korszakos Machine Headet vagy a korai Soulfly-t idézné, természetesen tankcsapdásítva. Energiával teli dal ez sok dobbal, nu metálos riffekkel, helyenként thrash-tempókkal fűszerezve, klassz, tekerős, slayeres szólóval, jól eltalált refrénnel. Tökéletes felütése az albumnak, megadja az alaphangulatot és mozgásra késztet – még a megkésett modern hatások sem állnak rosszul a zenekarnak. Ezt követően azonban éles a váltás, hagyományos rock and roll ritmusok érkeznek, a Nincsen semmi amolyan szövegtől szövegig tartó dal, két és fél perc, nincsen túlcicomázva. A punk & roll-os felfogás is ütős, Lukács jellegzetes dikciója feledteti a szöveg gyengeségeit, énekelve jobban hat.

Apropó, dalszövegek: a digipak-formátum ugyan dicséretes, ám az a meglátásom, hogy ezeket a szövegeket nem érdemes lejegyezni a borítóban. Óva intenék mindenkit attól, hogy a buszon vagy a villamoson ülve olvasgassa, ugyanis nyomatékosan igaz rájuk, hogy kizárólag énekelve hatnak, olvasásra szánt formájuk gyakorlatilag funkció nélküli, alig van emlékezetes pillanatuk, helyenként infantilisek, értelmezhetetlenek, gagyik. Azt sem értem, ha az írott változatok ennyire nem képesek szövegként működni – legföljebb egy-egy szakaszuk, soraik érdekesek –, miért volt fontos a szavak fonetikus írása (azt – oszt, azt – asz’), ha csak nem ismét a satuság volt a megcélzandó szint.

No de lendületben vagyunk, ugorjunk a Pokol a mennyből című darabra, amely cím magát a tágan értelmezett rock and roll szubzsánert hozza játékba, hiszen amit hallunk, az hamisítatlan tankcsapdás punk, tempó, nyerseség, zaj. Szemérmes vadság ez azonban; Lukács az éppen játszott zenét élteti, és sóhajtozhatunk, hány meg hány hasonló nóta született már. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy magyarul van a szöveg, mert így kénytelen vagyok sajátomként hallani az "Ez a rock, látod ez a rock / Fényeket és hangerőt akarok / Ez a rock, látod ez a rock / Asz’iszem én már így maradok" sorokat.

De még itt is lendületben van a lemez, s érkezik az első kvázi-kakukktojás, a Kirakatszív. "Engem most vertél át utoljára", hangzik el a dalban – a szerelmi csalódás egyik opusaként pozicionálható tehát a nóta, melyet álnépies dallamívű fütyörészés vezet föl, s amit hellyel-közzel a gitár is lekövet. Képtelen vagyok eldönteni, hogy ez a szerzemény jó-e vagy szörnyű, valószínűleg valahol a kettő közti határon egyensúlyoz, ha a határok közti átmeneteket nem számítjuk. Ismét úgy érzem, a refrén kellően erős lenne, ha nem butítaná le a bugyutácska szöveg. Fájdalom, de Laci korábban azért sokkal-sokkal jobban teljesített.


"a gyengeségem feldühít"

Ha túléltük az álnépies giccsbe oltott tüzes rock-csűrdöngölőt, látszólag mélyebb vizekre evezhetünk, hiszen a soron következő tétel a korábbról már ismert Mi a fasz van. A címet értsük önreferenciálisan; véleményem szerint ez a dal, bár zenei alapja nem rossz, legfeljebb slam poetry-nek megy el. Lukács is inkább slamel, mint énekel, a szöveg is a slammerekéire emlékeztet, bár ezúttal nem kívánom minősíteni a produkciót. Mindenesetre aligha ütős annyira a refrén, hogy 6-szor kelljen eldúdolni.

Az abszolút mélypontot azonban csak eztán érjük el a Lejárt lemez képében, amely sajnos klasszikus rock-lírai, annak minden unalmas és ciki kliséjével, ötlettelenségével. Amennyire tájékozódtam, a lemezzel barátkozók többségének bejön, a nóta mégsem több egy nyolcvanas évekbeli gyenge rockballadánál, amelyre még az előző lemezen szereplő Új nap vár is köröket ver mind zenéjében, mind szövegében. "Éjjel rólad álmodtam / pedig már régen nem szoktam" – átérezhető kínok, hogyne, de kín maga a megfogalmazás is. A Lejárt lemezt talán csak az Élni vagy égni lemezen hallható Örökké tart akusztikus világmegmondása múlja alul – szívfájdalom nélkül hajítottam volna a kukába a stúdióban, hogy a helyére a sok megmaradt friss téma valamelyikét tegyem.


"úgy múlni el, mint aki nem is volt talán"

A lemez második szakaszához érve kissé fellélegzünk, jön az Én meg a rock ’n roll, leheletkönnyű AC/DC- és Motörhead-ujjgyakorlat bugival fűszerezve, talán csipetnyi blues-érzéssel föltöltve. A Bíbor köd a titkos favoritom az albumon. Zeneileg ugyan nem merészkedik túlságosan idegen területekre, mégis érezhető benne némi kísérletező kedv; gótikus hangoltságú verzéi, enyhén black-out-os refrénje a végre jobban eltalált szöveg melankolikussága ellenére felszabadultan kellemes, jól dúdolható, jó értelemben vett sláger. Felfogásában hasonlónak mondható a Kapcsolj ki! is, amelynek refrénjét leszámítva még a szövege is frappáns, a zenei megoldások végre elszakadni látszanak a Tankcsapda-panelektől, s megerősödik abbéli elgondolásom, hogy Lukács talán az "elbeszélő" dalszövegekben érzi igazán otthon magát (Kicsikét, Akapulko, Mindig péntek, Nem ver át stb.), mint amilyen ez is.

A Biorobot némiképp kakukktojás – mechanikusan ismétlődő, nem túl fantáziadús témája ugyan lendületesen van elővezetve, a dalt ennek ellenére tölteléknek érzem. Ahogy a Hatalom nélküli rendet szintén: bár becsületes tingli-tangli, nem rengeti meg a világot, hatóereje csekély, akkor is, ha kiválóan lehet danolászni, s valószínűleg koncerteken közönségkedvenc lesz.


"Engedd meg, hogy bemutassam
A mindent összetartó energiát"


A lemez zárása viszont paradox módon a lemez csúcsa. A Számolj vissza sűrű, súlyos és sodró lendületű, magabiztos, erőteljes darab, olyan befejezése az egyébként felemásra sikerült RD-nek, hogy a felemásság érzése ellenére újrahallgatásra késztet. Lukács lelkesen üvölt, a téma kifejezetten eltalált, és még a szöveget is könnyű szívvel lehet elengedni a fülünk mellett, mert a zenei orkán elsodorja.
 

Összességében arra vágynék, hogy a nyitó és a záró számhoz hasonló legyen még 10 a lemezen, s a Tankcsapda kibújjon végre saját, immár igencsak vedlésre szoruló bőréből. Talán az is jót tenne, ha Laciék nem vennék oly komolyan magukat, s így az, amit a világból megéneklésre szánnak, a kezdeti idők humoros-macsó iróniájával töltekezhetne föl, a végeredmény pedig nem egy tisztességes, de alapvetően mégiscsak tingli-tangli lemez lenne. Bárcsak mernének kockáztatni: kicsit szűkebb hallgatóságnak kedvezni, de maradandóbbat alkotni. Olyat, mint amilyennek az első öt lemez számít e cikk szerzője számára, aki gimnazista kora óta rokonszenvezik ezzel az egyébként remek kis zenekarral.
10/7

Tankcsapda: Rockmafia Debrecen
Tancsapda Music, 2012
12 szám, 51 perc

 
Kulcsszavak: Tankcsapda

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés