2012. 11. 17.
Heti hangadás – "Shedding Your Skin, Showing Your Texture"
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Heti hangadás – "Shedding Your Skin, Showing Your Texture"
Közeledik az év vége, lassan összegzünk, történt-e velünk valami érdekes idén, lettek-e meghatározó olvasmányélményeink, friss, jó zenékben gazdag évet zártunk-e, megvannak-e barátaink, szerelmeink, kollégáink, teljesítettük-e kötelességünket, éltünk-e szépen, izgalmasan, ügyesen, hagytunk-e bármiféle nyomot a világon. A Deftones mindenesetre megtette, az év legszebb címével megajándékozott lemez formájában. De akad itt még más szerelem is.

1. Deftones: Koi No Yokan
A japán kifejezés arra az érzésre utal, amikor egy első találkozás után az ember úgy érzi, szerelmes lesz, és ez a bekövetkezés elkerülhetetlen. Nem szerelem első látásra, hanem annak jövőbeli – biztos – történése. A remekül megválasztott cím egy minden ízében szépséges, ugyanakkor tökéletes zenei kompozíciót vetít előre; a Deftones a két évvel ezelőtti Diamond Eyes után ismét nagyot, talán még annál is nagyobbat alkotott. Lassan, komótosan úszó, folydogáló, melankolikus-romantikus zenei massza ez, melyet alapjaiban határoznak meg Chino lebegő, éteri, messzire kalandozó dallamai, de ugyanilyen jelentős a hol határozottabb, keménykötésű, hol lágy, díszítésekkel, harmóniákkal, hangulati elemekkel teli zenei konstrukció. Chino hangja egyenértékű hangszer, a lemez szétbonthatatlan egységet alkot, miközben a dalok önálló karakterrel bírnak. Noha az egyes tételek alapvetően hagyományos szerkezetűek, a Koi No Yokan befogadása korántsem egyszerű: a zenei momentumok igen lassan nyerik el azonosságukat, nehezen és kitartó hallgatással érnek be – azonban amikor beérnek, csodálatos élményben részesítik a hasonló muzsikákra fogékonyakat.

Az év meglepetése a Koi No Yokan, utaztatja, lebegteti, messzire viszi az embert, s mi mást is várhatnánk manapság egy érzéki művészettől? 10/10
Deftones: Koi No Yokan
Reprise, 2012
11 szám, 52 perc

 

2. Machine Head: Machine Fucking Head Live
Joggal fogalmazódik meg a kérdés, vajon van-e értelme 2012-ben hivatalos koncertlemezt megjelentetni, legalábbis materiális hordozón? Nem sok, hiszen ma már az élő produkció paradox módon szinte elválaszthatatlan a képi információtól, mindenki okostelefonnal rögzíti a koncertek részleteit, mintha magában az éppen történő élő eseményben nem is akarna részt venni. Nos, a Machine Head mindezt figyelmen kívül hagyva publikálta új, dupla koncertalbumát, amelyet elmondásuk szerint a tavalyi, nagyszerű Unto the Locust lemez turnéjának megörökítéseként, több különböző állomáson rögzítettek. Mit mondhatunk az anyagról? Szól mint az állat, a zenészi teljesítmény mindenütt kifogástalan, a közönség hangosan élteti a zenekart, a dalok pedig kiválóak. Gyűjtőknek valószínűleg ajánlott, a többiek pedig füleljenek bele, bár aki az Unto the Locusttal ismerkedne, inkább hallgassa a stúdiólemezt először. 10/9
Machine Head: Machine Fucking Head Live
Roadrunner, 2012
15 dal, 101 perc

 

3. Tankcsapda: Rockmafia Debrecen
Amennyire az eddigiek alapján látni lehet, a hajdúsági triumvirátus új anyaga erősen megosztja a közönséget. Az azonban a legtöbb hallgató számára közös élménynek látszik, hogy eredeti hordozót vásárolt, hiszen a lemez 990 forintért mintha az egyszeri tankcsapdásnak is megérné. A zenekar tehát elkövette a tökéletes hype-ot, az album pedig olyan, amilyen: a követők a honlap kvázi-fórumán az egekbe menesztik a Rockmafiát, a maradék meg talált magának rajta 4-5 szerethető-hallgatható tételt. Részletes véleményünk a lemezről emitt olvasható, s ugyan erős fenntartásaink vannak vele kapcsolatban, azért feszít még a rock and roll rugója. 10/7
 

4. Regina Spektor: What We Saw from the Cheap Seats
Ismét egy érdekes lemezcím, amelyet sokféleképp elemezhetnénk a zenei anyagra vonatkozóan. Az amerikai énekesnővel kapcsolatban a New York-i East Village anti-folk zenei színterét szokták emlegetni, amiről nincs túl sok fogalmam, annyi mindenesetre a hallottak alapján talán állítható, hogy a muzsika enyhén minimalista beütésű, kis klubokba és bárokba való, hatásában az indie poptól a rockon, a folkon, a swingen át a jazzig, az elektróig és a komolyzenéig minden megtalálható, s ennyiben Regina hasonlít is valamelyest Björkhöz. Hangszíne igen kellemes, dallamai kedvesek, játékosak, s tud is játszani: egyik pillanatban vidáman ringlispílezik, a másikban romantikus balladát énekel, majd ironikusan dúdolászik. Szóban forgó, legutóbbi lemeze egy slukkra végighallgatható, befogadható, igaz, a mélyebb barátság érdekében illő többször fölkeresni. Szombati-vasárnapi délutánokra, csöndes estékre tökéletes, egy pohár bor és vacsora mellé. 10/9
Regina Spektor: What We Saw from the Cheap Seats
Sire Records, 2012
11 dal, 37 perc


5. Kemény István: A királynál
A végére pedig rendhagyó módon egy könyvajánló: Kemény István új, A királynál című verseskötete a kortárs magyar költészet egyik idei csúcspontja. A verseknek nem távolságtartó, azokat gyanúval méregető külső szemlélői lehetünk, hanem bevonódunk világukba különös nyelvük által, amely egyszerre bűvös és esetleges, ismerős és meghökkentő. Kemény Istvánnak még az úgynevezett "rontott" versei is nagyszerűek, és a hétköznapi felszín mögött fölsejlik valami, aminek megmutatására csakis a költészet képes. A kötet olyan, mintha nem egy távoli tengeri vihart szemlélnénk, hanem egy csöndes vízbe sétálnánk beljebb és beljebb, amíg el nem lep minket – bevon, körülvesz, ránk záródik. Benne vagyunk.

A királynál verseinek, kompozícióinak nincs csúcspontja, de mélypontja sem – egységesen erős és érzelmileg telített. Engem igencsak helyre rakott, és ezért nem lehetek elég hálás neki. 10/10
Kemény István: A királynál
Magvető, Budapest, 2012.
72 oldal

 




bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés