2012. 12. 23.
Karácsonyi hangadás – The Nightmare Before Christmas (Cradle of Filth, Ihsahn, Katatonia, Kreator)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Karácsonyi hangadás – The Nightmare Before Christmas (Cradle of Filth, Ihsahn, Katatonia, Kreator)
Ímhol a Karácsony, mit lehet tenni, minden évben kikerülhetetlenül érkezik, csak le kell küzdenünk valahogy az unalmat, miután a világvégét szerencsésen – vagy sajnos – sikerült megúsznunk, sehol egy árva meteor, godzilla vagy póluscsere. Ha fölszerelkeztünk jó könyvekkel és remek zenékkel, két tojáslikőr és bejgli közt nekieshetünk a karácsonyi muzsikáknak, összegezhetjük, újrahallgathatjuk az év terméseit. Varázslatos módon úgy érzem, van mit.

Miután elsőre, minden változtatás és kihúzás nélkül sikerült úgy megkomponálnom a fenti leadet, hogy pontosan, kerek-egész mondatra kijöjjön a 450 karakter, ami a főoldalon látszik, meg kell jegyeznem, hogy itt az észak-dunántúli országrészen reggel óta havazik, meg is marad, így évezredek óta először ismét fehér Karácsony várható, ha el nem mossa valami bitang ónos eső. Idén a világvége mellett a plázákat és a nagyobb bevásárlóközpontokat ugyancsak sikerült elkerülnöm, ami hihetetlenül felemelő érzés: az évnek ebben a szakában egyesek a vidéki nagyit is összeszedik, hogy legyen hol elkölteni a nyugdíjat, kell a zselés szaloncukor mázsaszám, a ponty a halászlékockához, az új beretva, fűnyíró, miegymás. Vannak, akik ipari mennyiségű sört és konzervet vásárolnak, de az áruházak képe legalábbis úgy néz ki, mintha atomháború fenyegetne. A karácsonyi slágerek és fenyők, girlandok pedig évről évre hamarabb kerülnek a fűtött hipermarketekbe és kereskedelmi egységekbe, ami valamilyen piacevolúciós elfajzás következménye lehet, s gyanúm szerint köze van az óraátállításhoz és a klímaváltozáshoz.

Cradle of Filth: The Manticore and Other Horrors
Na de milyen zenék szólnak az emelkedett napokon a lejátszóban? Néhány ismétlés az idei termésből, amelyekről nem, vagy csak érintőlegesen emlékeztünk meg, elsőként is a brit extrém/blacknek nevezett Cradle of Filth aktuális, tizedik opusza, mely (a) The Manticore and Other Horrors címet viseli. Bevallom – nem jó így mondatot kezdeni, de hát a fölkészületlen recenzensnek nincs kézhez állóbb fordulata –, jó ideje nem követem Daniék munkásságát, jóllehet sihederként kedveltem a Dusk-ot és a Cruelty-t. Utóbbival egy jól sikerült szombat éccaka sikerült halálra rémítenem akkori barátnőmet, pedig az erotikus-horrorfilmes giccsparádé mai füllel igazán komikusnak hat, miközben el kell ismerni, metálzeneileg kimondottan ötletes, sőt invenciózus lemez volt az.

A 14 év hasadékot csak itt-ott tölti ki az emlékezetemben egy-egy album hangjainak néhány foszlánya, de oda se neki, ez év októberének végén jött az új anyag, én meg mintegy mellékesen nekiveselkedtem, mire azon kaptam magam, hogy tetszik, amit hallok. Talán jót tett a csaknem másfél évtizedes szünet, s összehasonlítási alapom sincs igazán – de amit hallok a Manticore-on, az könnyű kézzel eregetett, dögös, és csöppet sem izzadtságszagú metál. Hogy black-e vagy extrém? Nem mondanám. A hangulat persze feketés (talán annak valamely nőivokálos árnyalata), helyenként extrém is a muzsika, gótnak azonban nem nevezném (miként olykor csúfolják őket), heavy-nek, thrash-nek annál inkább. A Cradle, bármily szembeötlően is van jelen zenéjükben a grind, a death és a szimfonikus black (= horrorgiccs), mégiscsak leginkább fölspécizett Iron Maidenként repeszt, noha annál valóban sokkal extrémebb, nyersebb, vadabb. Egyszerű, de ötletes témák, jól elkapott gitárfutamok, sok tempóváltás jellemzi legújabb munkájukat, s míg a Maiden legutóbbi lemezei zömében az álmatlanság leküzdésére alkalmasak, addig itt feszül, zúdul, pörög minden. Ad absurdum azt is mondhatnók, hogy a COF új lemeze kimondottan HC-s, esetenként punkos, ami, figyelve a zenekar jelenlegi, bevallott, inspiráló impulzusaira, egyáltalán nem légből kapott. És jól áll nekik, de még milyen jól! No persze ott vannak továbbra is a rémfilmekre jellemző hangulati komponensek, a szintis be- és levezetőt – amelyeket szívesen lenyesnék –, valamint hatáselemeket leszámítva azonban nem tolakodnak előtérbe, s még a jellegzetes cradle-es horror-szövegmondás is egész jól klappol az alapvetően zsigeribb, kevésbé kiszámított, nyersebb muzsikával. Dani metszett torkú kakashangjai pedig ezúttal is mosolyt fakasztanak, de valahogy úgy érzi az ember közben, hogy minden stimmel. Van még vér a pucájában ezeknek a briteknek. 10/9
Cradle of Filth: The Manticore and Other Horrors
Peaceville, 2012.
11 (+2) szám, 61 perc

 


Ihsahn:
Eremita
Ez azonban bizony már keményebb dió, ínyencebbeknek való falat. Az Emperor-főnök Ihsahn szólóprojektjének negyedik produktuma még mindig frissnek ható, fifikás, vendégekkel (pl. Devin Townsend, Jeff Loomis) teletűzdelt, merengésre is alkalmas, pszichedéliával átitatott prog-black anyag számos hatással, szigorú részekkel, de lágy utaztatással, télies komorsággal. Lassan érik be, akár az új Enslaved, s a gyökere is hasonló. Paradox módon mégis kortalannak tetsző zene ez, mely bár befogadható hosszúságú és töménységű produkciót takar, mégsem könnyen kiismerhető, sok apró, titkos zuga van, helyenként egészen különös színek, fátylak, ködök járják át, s a szaxofonnal díszített passzusok is sajátos tájakra kalauzolnak, illetve elemelnek az ismerős terepről. Szerencsés módon viszont kevésbé lehangoló, mint mondjuk a Katatonia, a My Dying Bride vagy valamely hasonszőrű északi földijük néhány kísérlete, így éppenséggel pihenéshez is megfelel, a borotvák a tokban maradhatnak.
 

Ó, és a borítón a fejtetőre állított idős Friedrich Nietzsche képe látható. Nem mintha ez bármit is jelentene, mert azért az őrületbe nem kerget minket Ihsahn. De legalább intellektuálisnak tűnik, ha számít ez egyáltalán valamit. Bárhogy is, az Eremita szellősen kellemes, finom és kifinomult hallgatnivaló, s a havas szürkeségben igazi csemegeként hat. 10/9
Ihsahn: Eremita
Candlelight Records, 2012
10 szám, 53 perc



Katatonia: Dead End Kings
A fentebbinél borongósabb, magába fordultabb, csöndesebb a Katatonia idei termése, de ez aligha lepi meg a zenekar elkötelezett hallgatóit. Téli mélabú, melankólia, ám ezúttal sem kimondottan érfelvágós módon; sokkal visszafogottabb, barátságosabb vizek ezek, még ha olykor föl is korbácsolódnak. A lemez hangzása első osztályú, a dob különösen gyönyörűen szól – már ha lehet így fogalmazni –, azonban a gitárok, a díszítések, az igen diszkrét billentyűk is mind nagyon egyben vannak. Bár a 11 tételből álló konstrukció átlag 4-5 perces dalok sorozata, továbbra is meglehetősen homogén a felhozatal, így inkább egy nagy – jó értelemben vett – massza az egész, kevés az elsőre kiugró vagy elkülönböződő momentum. Akad persze egy-egy figyelemfelkeltő vokál- vagy instrumentális téma, az album karaktere azonban mégsem ezekben a teljesítményekben rejlik, hanem az atmoszférában, a Stimmungban. Ami természetesen ez alkalommal is autentikus, ha nem is hat láb mély. Csöndes, téli vizeken való lebegéshez. 10/9
Katatonia: Dead End Kings
Peaceville Records, 2012
11 szám, 48 perc

 


Kreator:
Phantom Antichrist
És akkor a végére nem a Paradise Lost új lemezével lohasztom tovább a hangulatot, hanem idecitálom emlékeztetőnek a német thrasherek – micsoda modoros trend lett ez a teutonozás, atya gatya – ez évi termésének egyik üditő szerzeményét, mely néhány nappal a meg nem jósolt világvégét követően alighanem mindenki Karácsonyát földobja. Jó lemez a Phantom Antichrist, noha sem a klasszikus, sem a kortárs thrash élvonalának nem mondanám – epikus, sőt helyenként himnikus fölfogása ma már meglehetősen idejétmúltnak hat. Úgy is mondhatnánk, hogy leragadt a nyolcvanas években. Persze vannak, akiknek ennyi is elég, mert a nosztalgia – jóóó! De belőlem elég is, kattintsatok.
 


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés