2013. 01. 01.
2012 kedvenc 21 + 5 lemeze (bónusz trackkel)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Idén egyetlen, de manapság komolynak mondható feltételt támasztottam a zenekarokkal szemben, s e szempont alapján írtam össze kedvenceimet: nevezetesen, hogy épkézláb, kerek lemezt halljak, amely elejétől a végéig érdekes, sőt izgalmas tud maradni, újrahallgatásra, a hozzá való visszatérésre ösztönöz, s persze egyfajta érzelmi kötődést alakít ki bennem. A selejtezőt követően csaknem 50 anyag maradt versenyben, de közülük is gyorsan döntőbe jutott az a 20 (21 + 5), melyet sorrendbe kényszerítettem.
 
Íme előbb a lista, majd a kommentár:
 
    1. DEVIN TOWNSEND PROJECT: Epicloud / ENSLAVED: Riitiir
    2. GOD FORBID: Equilibrium
    3. DEFTONES: Koi No Yokan
    4. PRIMAL ROCK REBELLION: Awoken Broken
    5. IHSAHN: Eremita
    6. PRONG: Carved Into Stone
    7. LAMB OF GOD: Resolution
    8. ENSIFERUM: Unsung Heroes
    9. ADRENALINE MOB: Omertá
    10. DEW-SCENTED: Icarus
    11. HIGH ON FIRE: De Vermis Mysteriis
    12. STONE SOUR: House of Gold & Bones Part 1.
    13. NAPALM DEATH: Utilitarian
    14. CRADLE OF FILTH: The Manticore and Other Horrors
    15. ANNEKE VAN GIERSBERGEN: Everything is Changing
    16. REGINA SPEKTOR: What We Saw from the Cheap Seats
    17. TANKCSAPDA: Rockmafia Debrecen
    18. UNLEASHED: Odalheim
    19. FEAR FACTORY: The Industrialist
    20. CANNIBAL CORPSE: Torture
 
+ a vigaszág:
 
    21. MESHUGGAH: Koloss
    22. KREATOR: Phantom Antichrist
    23. TESTAMENT: Dark Roots of the Earth
    24. SOULFLY: Enslaved
    25. KILL DEVIL HILL: Kill Devil Hill
 
A fenti 21 + 5 album kétségtelenül kerek-egészként tud működni, s ha akadnak is olykor gyengébb pillanataik, alapvetően nincs rajtuk üresjárat. A Devin Townsend Project, közelebbről is a Devin iránt érzett szimpátiámnak már többször hangot adtam, s az Epicloud életem egy különösen nehéz, siralmas időszakában sietett segítségemre a maga bolondos, popos hangzású, ám bizarr musical-metáljával. Az Enslaved monumentális, unikumszámba menő alkotása legalább ennyire meghatározó volt számomra, s minthogy másik fontos vonzalmamról, az északi zenék egyik esszenciálisan tökéletes csapatáról van szó, Riitiir című lemezükkel – noha korántsem könnyen adta magát – komoly szerelmet kezdtem ápolni. Mintha nem sokan ismernék-kedvelnék ezt a jóravaló zenekart mifelénk, pedig ha valami, a Riitiir igazán megérdemli a kifinomult zenéket kedvelő hallgatóság figyelmét.


 
Koi No Yokan – "A szerelem előérzete", tolmácsolták sokan a Deftones új lemezének címét, s valamiként érzéki kapocs tételezhető a zene és a cím által kiváltott asszociációk közt. Páratlanul hangulatos, utaztató, sokrétű zene, tökéletes kompozíció. Hasonló elmondható a God Forbid idei munkájáról is. Az Equilibriumot leginkább poszt-metalcore-nak nevezném, amellyel mindössze annyit sugallnék, hogy a zenekar meghaladta e népszerű műfaj kereteit, muzsikájának – befogadhatósága, jó értelemben vett slágeressége – melletti rétegzettsége, a kitűnő vokál- és szólótémák (!), a homogén modalitás és a végig remek dallamok magas színvonalú albumot eredményeztek.
 
A Primal Rock Rebellion Adrian Smith-szel készült Awoken Brokenje, valamint az Emperor-főnök Ihsahn Eremitája egy-egy különleges, szinte véletlenszerű gyöngyszem a 2012-es évben. Ugyancsak sokrétű, kiérlelt, a hallgató hallgatók figyelmére számító, finom és igényes alkotásokról van szó, amelyek méltán válhattak kiemelkedő kedvencekké.


 
Új lemezzel jelentkezett idén a Prong, s ugyancsak meglepetésre szép nagyot is szólt, akárcsak a brutallica Lamb of God. A Carved Into Stone a vájtfülűeknek és a léggitárosoknak egyaránt kedvez, a Resolution pedig elsősorban a keménykedők számára jelent fontos zsákmányt, miközben fifikás dobtémái, helyenként szokatlan megoldásai színvonalas hallgatnivalót eredményeznek, nem beszélve a súlyos, mégis lüktető hangzásról.
 
Idei kakukktojásom a finn Ensiferum pszeudo-folk-true-death metálja, amely egyfelől a szokásos kardozós parasztvakítós népi katyvasz, másfelől kimondottan szép és pofás dalok gyűjteménye. S minthogy kedvelem az északi témájú zenéket, a sötét hidegben rá tudtam hangolódni nyelvrokonaink újabb produkciójára. Az Adrenaline Mob Mike Portnoy-féle slágergyűjteménye pedig tavasszal okozott kellemes perceket, noha azóta nemigen vettem elő – viszont jól emlékszem, hogy akkor nagyon megkedveltem. A Dew-Scented idén végre egy csaknem egészében élvezhető, kevés üresjáratot tartalmazó albumot rakott össze, a kortárs brutál neothrash fáradhatatlan (noha feszt változó fölállású) vezéreként. A műfaj szerelmeseinek kötelező, elképesztő energiákat képes felszabadítani.



A második tizes blokkot a High On Fire füstös mocsári szörnye, a De Vermis Mysteriis nyitja, mellyel a zenekar nem hazudtolta meg önmagát – a beleszarós, zajos, koszos zenék híveinek kihagyhatatlan anyag, nem is értem, miért nem beszéltek róla itthon többet, hangosabban a rajongók. A Stone Sour új opuszának első fölvonása mérsékelt lelkesedést váltott ki belőlem; a Napalm Death robbanásának pedig év elején örülhettem – az Utilitarian kétségtelenül fölmossa a padlót nagyjából mindenkivel, ami a súlyosságot illeti. True horrorcore-jával a Cradle of Filth szerzett kellemetes perceket; Anneke Van Giersbergen, újabban Devin Townsend nélkülözhetetlen dalospacsirtája, valamint Regina Spektor pedig nyugodt, csöndes órákhoz való muzsikát produkált.


Felemás érzésekkel hallgattam egykori gimis favoritom, a Tankcsapda új lemezét; s ugyancsak fél füllel emésztgettem a svéd Unleashed nordikus death metálját, ahol a tőlük megszokott harmóniameneteket keveselltem. A Fear Factory nagyjából hozta a formáját, ami ezúttal nem föltétlenül dicséret (a gépi dobokért pedig hatalmas intő jár); s a Cannibal Corpse is "csupán" a szokásosat hozta, jóllehet azt valamivel unalmasabban, mint a megengedett.
 
A vigaszágon 5 zenekar került föl a listára, éspedig a nulla meglepetést okozó, lassacskán unalomba fulladó (de koncerten kötelező!) Meshuggah, a remek old school thrash-t érvényesítő Kreator, az ugyancsak kreatív korszakát élő Testament (egyetértek RIP-pel, miszerint inkább egy bivalyerős EP-t érne a Dark Roots of the Earth, semmint lemezt), a nem-kreatív korszakát élő, hanem a repetícióba lassacskán belefásuló (de még így is igen magas színvonalú) Soulfly, valamint a Sabbath/Alice in Chains-vonalon mozgó, debütáló szuperformáció, a Kill Devil Hill. Utóbbi talán méltatlanul szorult a lista legvégére, ugyanis bemutatkozó anyaga az említett vonal hívei számára csaknem kifogástalan hallgatnivalót kínál.
 
Az idei koncertek közül viszonylag könnyedén sorolni tudom az igazán emlékezeteseket, ezek pedig a következők voltak:
 
    1. AMORPHIS (Club 202, január 8.)
  2. FEAR FACTORY + DEVIN TOWNSEND PROJECT (A38 hajó, december 2.)
    3. MACHINE HEAD + TESTAMENT (Fezen fesztivál, augusztus 2.)
    4. THE SILVER SHINE (Sziget, augusztus 9.)
    5. MINISTRY (Sziget, augusztus 8.)
 
2012 csalódásai – merthogy volt ezekből is: nem éreztem jónak a Ministry új lemezét (Relapse), szörnyűnek bizonyult a System of a Down énekesének, Serj Tankiannek az újabb szólólemeze (Harakiri), nem igazán tetszett a Converge aktuális anyaga (All We Love We Leave Behind), s bár igen technikás ismét, a Dying Fetus sem bír kibújni saját szűk bőréből (Reign Supreme). Kifejezetten csalódtam a Nile-ban (At the Gates of Sethu), mert míg az ezt megelőző lemezük tarolt, mint egy nukleáris töltet, addig idei teljesítményük számomra játékpetárdának hatott. Egyik fülemen be, másikon ki távozott az egykor szebb napokat megélt Terrorizer (Hordes of Zombies), s nem fér a fejembe, hogy az oly istenadta tehetségekből álló csapat, mint a brit neo-thrash-core Sylosis, miért nem bír nemhogy egy épkézláb albumot, de egy valamire való dalt sem megalkotni (Monolyth). Nem különösebben dobtam hátast a friss Gojira-terméstől sem (L’Enfant Sauvage), s alighanem ez már mindig így lesz velük kapcsolatban: egysíkúak, unalmasak számomra, pedig tudom, hogy sokan kedvelik és dicsérik őket. A Neurosis gyorsabban ment el mellettem, mint a Terrorizer, pedig lassabb volt még Akhilleusz teknősbékájánál is (Honour Found in Decay). A valódi fekete levest azonban a Down EP-je, a The Purple jelentette, aminél szürkébb, fakóbb, jellegtelenebb anyagot ritkán forgat az ember a lejátszóban, pláne, ha amúgy akkora adu ászról van szó, mint amekkora ez a zenekar, amely korábbi lemezei egyikén sem tudott hibázni.
 
S hogy mit várok a következő évtől? Fogalmam sincs. Mindenesetre az év irodalmi eseménye számomra Kemény István új verseskötete, A királynál volt, ebből idemásolok két darabot, amelyekkel egyúttal le is zárom ezt az évet.
 
   
    ROMOS DALOCSKA
 
    A romok, szívem, nem célszerűek
    (bár én mondtam ezt is, nem te, bocs),
    a romok olyanok, mint a rózsa,
    azok romok, azok romok, romok.
 
    A mi romjainknál turista nem lesz,
    erről mi sem tehetünk, szívem,
    a mi romjainknál oxigén még
    talán lesz, de emberi szerelem,
 
    na az már nem lesz, ez a faj
    elenyészik még a mi életünkben.
 
    Ezt az időt már velem is
    kibírhattad volna éppen,
    de az is igaz, hogy nekem már
    minden, de az égvilágon minden
 
    ugyanannak az egy szem, ősz szakállú,
    kedves kis halott öregnek látszik
    innen.
 
 
    CSALÓDOTT SÍRFELIRAT
 
    "Csak néztem, hogy legyint, visszafordul,
    Zászlót se tűz le, körül se néz,
    Mint aki túl sokszor gondolta át,
    És túl jól tudja az életét.
    Bezzeg én a saját életemből
    Tisztán láttam őt is, meg a célt,
    Ordítottam is, hogy ne adja fel,
    Csak pár méter hiányzik, vagy év.
    De nem hallatszott be semmi hozzá,
    Abban, amit ismer, ottveszett.
    E táblát én állítottam neki,
    Én hoztam deszkát, lécet, szeget,
    Hirdesse emlékét örökre egy
    Szar, gyáva, hitetlen senkinek!"
 
 
Kulcsszavak: lista 2012

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés