2013. 01. 05.
1724-től 2012-ig - visszatekintés
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
1724-től 2012-ig - visszatekintés
Az esztendő utolsó napjai hagyományosan a leltározás időszakát jelentik: az év emlékezetes filmjeitől a legeredményesebb sportolókon át az emberi veszteségek számbavételéig. A számvetés és emlékezés periódusa ez a zenei szcénákban is. Ahány ház, annyi lista? Egyfelől persze igen, senki nem cserélné el a sajátját a máséval (hiszen identitásunkról van szó), másfelől viszont minden lista más listák kontextusában áll, azokhoz képest mond (vagy nem) valamit. Számomra a legfőbb kérdés mindig az, képes-e egy összegző áttekintés tanúságot tenni arról a történésről, amely valamely zenei stílus friss produktumait rangsorolja, illetve kirajzolódik-e valamely historikusan érvényes narratív mintázat a helyezések révén.

Vannak fanzine-ek, ahol a munkatársak konszenzusos listáját olvashatjuk – ezek képesek lehetnek egy közösség értékszemléletéről, ízlésítéletéről átfogó képet adni, egy efféle lista persze egyszerre a szerkesztőség tagjainak közös gyermeke, másfelől valójában egyiküké sem. Egy biztos: a mi blogunkon egy ilyen közös rangsor megalkotása igen kevés eredménnyel és relevanciával bírna, oly távoliak ugyanis zenei érdeklődési területeink.

Blogtársaim évértékelő írásait olvasva ugyanakkor mégiscsak szembeötlő, hogy mindhárman abból a történeti hermeneutikai elvből indultak ki, mely elvárás (vagy várakozás) és tapasztalat kölcsönjátékaként fogja föl az új esztétikai alkotásokkal való találkozás előzetesen teljes mértékben sosem tervezhető eseményét. RIP így vall: "Idén sokkal lazultabban hallgattam zenéket, semmi görcs, semmi erőlködés – próbáltam fogyasztói énemből lefaragni legalább: ne kapkodva hallgassak zenéket, csupán csak azért, mert már a kanyarban a következő kettő… három… tucat." Ha jól értem, a szubkulturális bennfoglaltságot bizonyító naprakészség és a lassabb, alaposabb megismerkedésre módot adó befogadásmód kettőséről van itt szó. LVP ekként fogalmaz: "Idén egyetlen, de manapság komolynak mondható feltételt támasztottam a zenekarokkal szemben, s e szempont alapján írtam össze kedvenceimet: nevezetesen, hogy épkézláb, kerek lemezt halljak, amely elejétől a végéig érdekes, sőt izgalmas tud maradni, újrahallgatásra, a hozzá való visszatérésre ösztönöz, s persze egyfajta érzelmi kötődést alakít ki bennem." Itt az avantgárd (de bizonyos tekintetben a romantika) előtti formateljesség eszménye ("épkézláb, kerek") az újdonság modernista elvárásával (fölteszem az lehet "izgalmas", amit még nem hallottunk ugyanebben a formájában százszor) és az interperszonálisan meglehetősen nehezen megosztható, (de LVP-nél gyakran emlegetett) egyéni emocionális viszony ("érzelmi kötődés") affirmálása kapcsolódik össze. Downer így indít: "Az biztos, hogy az írókedvem legalább annyira alábbhagyott a 2012-es esztendő végéhez közeledve, mint ahogyan elmélyülten zenét hallgatni is egyre kevesebbszer akartam. Plusz két elég nagy csalódás is ért az új Down és az új Neurosis kapcsán". A két mondat közötti kapcsolatos logikai viszony ("plusz") a befogadói érdeklődés hanyatlását csak részben köti hozzá a zenei szcéna történéseihez ("csalódás"), s az egyéni lehangoltság inkább ellenpontot kap aztán az emlékezetes zenei pillanatok felidézése során ("akadtak élvezetes munkák").

Barátaim példája nyilván engem is arra kell sarkalljon, hogy kiterítvén kártyáimat körülírjam azt az elvárásrendszert, amellyel a 2012-es esztendő zenei alkotásai esetemben találkoztak. Talán elegáns és persze méginkább könnyű kezű megoldás lenne úgy fogalmaznom: bennem mindhárom attitűd munkált, miközben nem lenne teljesen hamis ezt állítanom - a lassú hallgatás iránti elkötelezettségemről már többször vallottam a blogon; továbbra sem találok örömet az egyszeri (vagy kevésszer ismétlődő) befogadásra módot adó produktumokban (nevezzük ezt most slágeres-populáris zenének), keresem tehát az izgalmat, mint ahogy az öregedés jelei is mutatkoznak rajtam abban a tekintetben, hogy zenei érdeklődésem többször fordítom a múlt, mint a jelen felé.

Kezdjük ez utóbbival: a 2012-es esztendő számomra részben a barokk operával való óvatos ismerkedés megkezdését jelentette, Händel klasszikusának (Julius Caesar Egyiptomban) salzburgi színrevitelét Cecilia Bartollival, Philippe Jarousskyval és Andreas Scholl-lal bár csak fölvételről láttam, elragadó esztétikai tapasztalatot jelentett (számomra az opera színház és nem pusztán zene, így ennek az előadásnak a nagyszerűségéhez az a rendezés is sokat hozzátett, amely egyszerre fordította ki sarkaiből a barokk játéknyelvet, és idézte meg mégis valamiképp a barokk mára igen távolivá lett világképét). Nem barokk, de szintén tavalyi és szintén salzburgi Puccini Bohémélete – Anna Netrebkót a kortárs plázavilágba (egy osztrák néző szerint a "punkszcénába") helyezve meghatóan friss.








Mielőtt túljátszanám a zenei sznob szerepét, illő jeleznem: távolról sem tartozom én az opera műfajának szakértő közönségéhez, s az is igaz, soha nem ad oly teljes zenei élményt, mint azok a jazz- vagy metallemezek, amelyek világában magabiztosabban igazodom el, s amelyek inkább módot nyújtanak számomra a művészet általi önmegértésre. E kettő természetesen nem is független egymástól: az otthonosság, a jártasság és az ismerősség előfeltétele az esztétikai tapasztalat létrejöttének. Ebben az összefüggésben értek mélyen egyet a szubkulturális nosztalgia ízlésformáló jelentőségével (ehhez lásd RIP és LVP eszmecseréjét az új Kreator-albumról) – erről győzött meg a Treme című amerikai televíziósorozat is, mely látszólag a Katrina hurrikán utáni New Orleans posztraumatikus mindennapjairól szól, valójában (és hatásosabban) a helyi jazzszcéna múltja és jelene előtti főhajtás.
 

Kétségtelen, hogy a 2012-es év fölöttébb gazdagnak és értékesnek ígérkezett előzetesen: egy olyan év, melyben mások mellett a Down, a Neurosis, a Nile, a Meshuggah és a Beetwen the Buried and Me is új lemezzel jelentkezik, nem lehet rossz. Hogy valóban nem lett rossz, csak részben ezeknek a bandáknak volt köszönhető. Azt, hogy miért nem szeretjük az új Downt (The Purple), megírtuk; azt, hogy miért nem szeretjük az új Neurosist (Honour Found in Decay), azért nem írjuk meg, mert nem vagyok hajlandó többször meghallgatni ezt az albumot (túl rövid az élet ahhoz, hogy ennyire semmitmondóan unalmas zenére fecséreljük energiánkat). LVP szerint a Meshuggah (Koloss) "nulla meglepetést okoz, lassacskán unalomba fullad" – szcénatörténeti jelentőséggel bírna föltárni azokat az okokat, amelyek ide vezettek. Az, hogy a blogtársak nem vagy bírálóan említették a Nile-t (At the Gate of Sethu), hasonló ítéletet foglal magában; az én tapasztalatom ennél sokkal jobb: voltak napok, amikor csak ezt a lemezt hallgattam, s amikor már valamelyest kezdtem magam benne kiismerni, kezdte megmutatni értékeit. A BTBAM a 2009-es The Great Misdirect című nagylemezével és a 2010-es The Parallax: Hypersleep Dialogues című EP-vel úgy tűnik elérte jelenlegi teljesítőképessége csúcsát (bár műveltségem korrentsem teljes, nem ismerek ennél jobb posztmodern metált mostanság), a The Parallax II: Future Sequence ezt a szintet már nem tudta elérni, mint ahogy a Deathspell Omega EP-je (Drought) is elmarad a méltán nagyra tartott klasszikus lemezeiktől (aki nem ismeri a Fas - Ite, Maledicti, in Ignem Aeternum című alapvetést, az ne legyen rest gyorsan pótolni).

Bár egyre kevesebb doom-stoner zenét hallgatok, az idén is felette gazdag termésből két nagy öreg banda friss albumában kedvem leltem: High On Fire (De Vermis Mysteriis) és Orange Goblin (A Eulogy for the Damned).


Egykor több köze volt a doomhoz, legújabb albumán viszont már inkább valamiféle újraértelmezett világzenét játszó kamarazenekarrá változott az OM: az Advaitic Songs volt számomra az év legfontosabb lemeze, melynek jelentőségét az E. S. T. 2007 januárjában rögzített, de 2012-ben napvilágott látott albuma (301 - ne feledjük, Esbjörn 2008 óta halott); a Townes Van Zandt emléklemez; a BTBAM basszerének triója, a dinamikus kortárs fúziós jazzt játszó Trioscapes (Separate Realities) és az eddigi legjobb anyagát elkészítő Gojira (L’Enfant Sauvage) közelítette meg.

Ha egyetértésen alapuló közös listával nem is szolgálhattunk, annyit talán évértékelőink bizonytani tudnak: a kortárs zenei szcéna továbbra is egymástól igen eltérő elvárásrendek számára képes fontos teljesítményekkel szolgálni – arról, hogy miképp alakul mindez 2013-ban, igyekszünk továbbra is számot adni.
 
Fodorpe
Kulcsszavak: lista 2012

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés