2013. 01. 29.
A nagyság igézete – a feltámadás ígérete
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Népes zenekar és kórus, világszerte ismert, Magyarországra hazajáró karnagy, a romantikának még végső búcsút nem intő kései 19. század fontos zeneműve német vallásos költészettel, közép-európai folkzenei motívumokkal, alt és szoprán szólistákkal – mindez Debrecen legnagyobb rendezvénycsarnokában. A vállalkozás dicsérendően nagy ívű, a megvalósítás becsülendően jó minőségű. Gustav Mahler 2. szimfóniáját a Főnix Csarnokban hallgattuk meg örömtelien szép számú zenebarát társaságában.

Aki csak a rendes évzáró Tankcsapda-koncert alkalmából szokott a Főnixbe járni, elcsodálkozhatott volna azon, hogy a zeneirodalom sokra tartott, de azért nem épp könnyűsúlyú darabjának, Mahler 2. szimfóniájának bemutatására szépen benépesedett a csarnok: becslésem szerint szűk 1500 voltunk volt kíváncsiak a Kobajasi Kenicsiro által vezényelt patchwork zenekar (Kodály Filharmónia, Zeneművészeti Kar), kórus (Kodály Kórus, Cantemus, Csokonai Színház) és a két szólóénekes (Schöck Atala, Váradi Zita) előadására. Nem vagyok beavatott, de sejtésem szerint a helyszínválasztás döntőrészt szükségszerű volt, amennyiben a több mint 100 muzsikus és hasonló számú énekes aligha lett volna úgy elhelyezhető a város más koncerthelyszínén, hogy az előadóművészek számához képest ne legyen aránytalanul kicsi a nézőknek fönnmaradó tér. Kétségtelen, hogy a Főnix akusztikája a legkevésbé sem versenyezhet a szakemberek által "belőtt", specializált hangversenytermekével – erre nyilván sem a szervezők, sem a muzsikusok, sem a nézők nem számítottak, a szombat este aztán természetesen ezt meg is erősítette. Ne higgyük ugyanakkor, hogy szokatlan akárcsak az európai hangversenyszervezésben az efféle helyszínválasztás. Salzburgban például a jóformán megfizethetetlen operaelőadásokat a "házban" a tehetős úri, kívül, a téren kivetítőn egy sokkal népesebb közönség követi figyelemmel. A debreceni Mahler-hangverseny jegyárai voltak annyira pénztárcabarátok, hogy úgy érezhessük: a szervezők mintegy bekalkulálták a térből következő minőségcsökkenést. Ahol én ültem, az oldalsó lelátón az egész előadás egy kicsit halkabb és tompább volt a kelleténél, s így a szimfónia gyönyörű vonósszólamainak hullámzó dinamikája például a második tétel elején is kevésbé volt érzékelhető.

Mindebből következik, hogy a muzsikusok teljesítményéről nehéz nyilatkozni, nem lehetek ugyanis biztos abban, hogy mi az, ami útközben elveszett, s mi az, ami nem is volt – könnyen lehet, hogy a néhol számomra kissé sarkosra formált élek inkább a hangosítás és a csarnok számlájára írhatók, mint a karmester koncepciójának képezték részét. Az biztos, hogy az immár 72 esztendős, meglehetősen törékeny alkatú japán dirigens hihetetlen intenzitással (és természetesen partitúra nélkül) vezényelte a mintegy 250 zenészt és énekest, akik felkészítését a próbafolyamat során nem ő egyedül végezte (kedves gesztus volt, hogy a hangverseny végeztével a betanító karnagyokat is fölhívta a színpadra).

Tudjuk, Mahler sokáig, ráadásul hosszabb szünet beiktatásával írta a 2. szimfóniát, azt a darabot, mely egyszerre utal sok szempontból vissza Beethoven Kilencedikjére (a szólisták és a kórus fölléptetése igen evidens kapcsolatot létesít), s képes kevésbé egységes alkotásként működni. Számomra a debreceni előadás azt a gyanút erősítette meg, hogy Mahlernél a sok zseniális ötlet és zenei "minta" (a valcertől a klezmeren át a grandiózus kórusig) nem föltétlenül áll össze szerves egésszé, amiről viszont hajlamos vagyok úgy gondolni, hogy a modernség hajnalán ez tulajdonképpen szükségszerűen történt így. Ismerjük azt az érzést, amikor egy jól sikerült hangverseny után napokig nem tudunk mást hallgatni, mint az ott hallott darabot – én most Mahler Feltámadásával jártam így.
 
Fodorpe

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés