2013. 02. 14.
A vaddisznót kergető tacskó – Hatebreed: The Divinity of Purpose
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A vaddisznót kergető tacskó – Hatebreed: The Divinity of Purpose
Megint megjelent egy Hatebreed-album, a veterán hardcore-sztárok Jamey Jastával az élen olyan circle pitbe keveredtek, hogy ihaj, dobálják ki egy kaptafára készült lemezeiket, nagy igazságok sorakoznak énekes mesterünk polcán, a srácok a stúdióban pedig ismét körbeállták a mikrofont, hogy hülyébbnél hülyébb jelmondatokat üvöltsenek a hallgató fülébe. Ám a nagyobb baj az, hogy miért olyasvalaki ír a Hatebreedről, akinek nem a szíve csücske a banda?  

E kérdés megválaszolását halasszuk el kicsinyég. Ez a zenekar egyébként is megérdemli a figyelmet, mert őszinte, alapos, hiteles, a valóságot földközelből ismerő, és én megadom nekik a tiszteletet, hogy belehallgatok a majdan megjelenő lemezbe, hogy tájékozódni tudjak, van-e új lecke az élettől, maradt-e elpusztítani való dolog a világon. Úgy tűnik, a teljes anyag ismertében, maradt. Szegény Jamey, a Kingdom of Sorrow-ban Kirk mesterrel anno tök jó dalokat rakott össze, utólag azonban világos, hogy mindaz a dagi kopasz szépség érdeme volt. Jamey önálló lemezénél unalmasabb és érdektelenebb ritkán született az elmúlt években, még ha a hardcore fanok be is kajolták, hiszen minden, amit ez a szimpatikus fiú rögzít, köztudomásúlag aranyat ér. De hát mit lehet tenni, kalapot kell emelni előtte, hiszen baromi jófej a koncertszervezőkkel meg az újságírókkal.
 

A Supremacy-t egyébként szerettem, és ha hallottad azt az albumot, akkor mindent hallottál a Hatebreedtől. Az új lemez: reprise, ismétlés, degeneráció. Nagyjából két ritmusra és két riffre épül az anyag, azokat is a Slayertől átvéve és újrahasznosítva, meg valami eszetlen egysíkű ordibálásra, amiből csak a hisztéria marad meg a végére, pedig állítólag ez a banda fogós dalokat komponál [oximoron]. Tudom, tudom: itt ez a lényeg, fő a feeling, a gitár meg a dob pedig repesztenek, mint egy bevadult tacskó, amelyik vaddisznót kerget – éljen az ellenállás. Talán öregszem, nem vagyok tacskórészeg a koncerteken, vagy csak az ízlésem változott az évek során, de ennél a primitív, sehová sem vezető és mutató, halovány kis zúzásnál többet vár az ember, a jelentősen túlzásba vitt csordavokáltól pedig egyenesen irtózom, pláne attól a maszkulin militáris színháztól, amelyet a Hatebreed vezet elő.

Szóval megjelent az új lemez, nem történt semmi, én pedig ma szőrös szívű vagyok, ezért adok rá 2 pontot.

10/2
Kulcsszavak: Hatebreed

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés