2013. 04. 02.
Heti hangadás – múlt, jelen s jövendő
Szubkulturális tőkében dúskáló és átfogú historikus perspektívával rendelkező zenehallgató legyen a talpán az, aki jól kiismeri magát az egyidejű egyidejűtlenéségeknek abban a dzsungelében, amelyben (nyilván nem csak) a kortárs metalzene híveinek - igyekezvén az új megjelenések akár csak töredékét követni - nap mint nap barangolni adatik. Fiatal hardcore zenészek 40 évvel ezelőtti stíluselemeket hasznosítanak újra, az egykor nagyon friss crossover kultbanda még véletlenül sem akar megöregedni, miközben a kortalan OM-ot Londonban dubosítják.
Magic Circle: s/t
Bár a színtér beavatottjainak figyelmét talán nem kerülte el, hogy a döntőrészt bostoni hardcore arcokból verbuválódott Magic Circle nevű banda már 2011-ben közzé tette azonos című dalát, aki lemaradt (pl. én), különösebben ne bánja. Ez ugyanis – noha rendkívül hangulatos – alig több, mint a Black Sabbath első négy albumához írott szerelmes vallomás: minden a helyén, csak az eredetiség hiányzik. A múltidézés maradt a fő ismérve az idén megjelent nagylemeznek (rajta a már korábban napvilágot látott számmal), de úgy, hogy korántsem iskolás fölmondásról van itt már szó, hanem remekbeszabott továbbgondolásról. A Sabbath mellett Led Zeppelin- és nagyon korai Iron Maiden-reminiszcenciák, illetve nyilván számos olyan banda hatása, akik a retro-rockban utaznak mostanság – bár pl. ez utóbbi skandináv nagyágyúinál (Graveyard, Witchcraft) ez az album egyenletesebben magas színvonalú. Jelentkezzen, aki a keleti part tough fiúitól várta azt, hogy az elképesztő doom/vintage-rock dömpingben még meglepetést tudnak okozni!
Suicidal Tendencies: 13
Olvasom, hogy legalább négy összefüggésre utal a mifelénk is sokra becsült crossover banda lemezének címe: ennyi dal van rajta, ennyi éve nem jelent meg új számokat tartalmazó teljes lemez, ez a zenekar 13 stúdióalbuma és hát biza már 2013-at írunk. Őszintén szólva ez utóbbi jutna a legkevésbé eszembe a lemezt hallgatva. Aki a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján volt fiatal, az emlékezik rá, mennyire új és izgalmas banda volt a ST ebben az időben – a fáradó heavy és az önmaguk múltját épp feledni igyekvő thrash bandák mellett egyszerre volt nagyon friss, lendületes és keltette azt reményt, talán nem áll bele a stílus a földbe hamarost. Számomra az Art of Rebellion (1992) és a Suicidal for Life (1994) jelenti a diszkográfia legmarandóbb darabjait, ezt a két albumot máig sokat hallgatom. Aki ismeri ezeket a stílustörténeti jelentőségű lemezeket, az tudja, hogy mire számíthat, s nem is kell csalatkoznia: bár mára csupán Mike Muir maradt hírmondónak a klasszikus felállásból, a recept a régi és működik.
OM+Alpha&Omega: Advaitic Dubplate
Egyfelől van a tavalyi év legfontosabb albuma (OM: Advaitic Songs), másfelől a klasszikus londoni dub duó, e kettő házasításából egyelőre annyi sült ki, hogy az Addis című dal egyes részleteit fölhasználva megjelent egy két mixet tartalmazó album (Ababa Dub, Addis Ababa). Bár az elektronikus zene vájt fülű ismerői szerint a két mix között van némi dinamikai különbség (erőteljesebb vs. nyugodtabb), én ezt egy egységnek hallom, melynek második fele ráadásul épp oda tér vissza, ahonnan az első elindult. Egy biztos: az OM oly magasan jár, melyhez Christine Woodbridge és John Sprosen ötletei nem érnek föl, ugyanakkor elrontani sem sikerült, ami eredetileg jó volt, sőt: kifejezetten harmonikus lett az újragondolás. Úgy hírlik, május 21-én jön a Getshemane remixe is.
Magic Circle: s/t
Bár a színtér beavatottjainak figyelmét talán nem kerülte el, hogy a döntőrészt bostoni hardcore arcokból verbuválódott Magic Circle nevű banda már 2011-ben közzé tette azonos című dalát, aki lemaradt (pl. én), különösebben ne bánja. Ez ugyanis – noha rendkívül hangulatos – alig több, mint a Black Sabbath első négy albumához írott szerelmes vallomás: minden a helyén, csak az eredetiség hiányzik. A múltidézés maradt a fő ismérve az idén megjelent nagylemeznek (rajta a már korábban napvilágot látott számmal), de úgy, hogy korántsem iskolás fölmondásról van itt már szó, hanem remekbeszabott továbbgondolásról. A Sabbath mellett Led Zeppelin- és nagyon korai Iron Maiden-reminiszcenciák, illetve nyilván számos olyan banda hatása, akik a retro-rockban utaznak mostanság – bár pl. ez utóbbi skandináv nagyágyúinál (Graveyard, Witchcraft) ez az album egyenletesebben magas színvonalú. Jelentkezzen, aki a keleti part tough fiúitól várta azt, hogy az elképesztő doom/vintage-rock dömpingben még meglepetést tudnak okozni!
Suicidal Tendencies: 13
Olvasom, hogy legalább négy összefüggésre utal a mifelénk is sokra becsült crossover banda lemezének címe: ennyi dal van rajta, ennyi éve nem jelent meg új számokat tartalmazó teljes lemez, ez a zenekar 13 stúdióalbuma és hát biza már 2013-at írunk. Őszintén szólva ez utóbbi jutna a legkevésbé eszembe a lemezt hallgatva. Aki a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján volt fiatal, az emlékezik rá, mennyire új és izgalmas banda volt a ST ebben az időben – a fáradó heavy és az önmaguk múltját épp feledni igyekvő thrash bandák mellett egyszerre volt nagyon friss, lendületes és keltette azt reményt, talán nem áll bele a stílus a földbe hamarost. Számomra az Art of Rebellion (1992) és a Suicidal for Life (1994) jelenti a diszkográfia legmarandóbb darabjait, ezt a két albumot máig sokat hallgatom. Aki ismeri ezeket a stílustörténeti jelentőségű lemezeket, az tudja, hogy mire számíthat, s nem is kell csalatkoznia: bár mára csupán Mike Muir maradt hírmondónak a klasszikus felállásból, a recept a régi és működik.
OM+Alpha&Omega: Advaitic Dubplate
Egyfelől van a tavalyi év legfontosabb albuma (OM: Advaitic Songs), másfelől a klasszikus londoni dub duó, e kettő házasításából egyelőre annyi sült ki, hogy az Addis című dal egyes részleteit fölhasználva megjelent egy két mixet tartalmazó album (Ababa Dub, Addis Ababa). Bár az elektronikus zene vájt fülű ismerői szerint a két mix között van némi dinamikai különbség (erőteljesebb vs. nyugodtabb), én ezt egy egységnek hallom, melynek második fele ráadásul épp oda tér vissza, ahonnan az első elindult. Egy biztos: az OM oly magasan jár, melyhez Christine Woodbridge és John Sprosen ötletei nem érnek föl, ugyanakkor elrontani sem sikerült, ami eredetileg jó volt, sőt: kifejezetten harmonikus lett az újragondolás. Úgy hírlik, május 21-én jön a Getshemane remixe is.
fodorpe