2013. 04. 05.
Érzelmi rezonancia – Killswitch Engage: Disarm the Descent
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Érzelmi rezonancia – Killswitch Engage: Disarm the Descent
Nem tűnt különösebben revelatívnak, amikor Adam D. gitáros és Jesse Leach énekes a Times of Grace névre hallgató projekt után bejelentette, hogy a Killswitch Engage soraiban a távozó Howard Jones-t az egykori, csapatbeli szerepében favorizált énekes váltja. A legjobb választás, gondolták és hangoztatták sokan, s e döntéssel magam is elégedett voltam, akkor is, ha a Howarddal készült lemezeket ugyanúgy kedvelem, különösen az abszolút műfaji klasszikusnak tartott Alive or Just Breathing után közvetlenül érkező, színvonalában hasonló The End of Heartche-et. Az As Daylight Dies sem volt gyenge, a legutóbbi self-titled azonban nemcsak megosztotta a közönséget, de valahogy eliminálódott is a huzatban, s nem csupán a stílus kifáradása miatt – egész egyszerűen nem voltak elég erősek a dalok.

Pedig Adam D. ördögadta dalszerző tehetség, amit a Times of Grace-lemez – ez az ajándék Killswitch-album a self-titled és a mostani Disarm the Descent közt – mindennél fényesebben bizonyított. A gitáros Jesse Leach-csel vállvetve feszült neki a dolognak, s szülte meg ezt a remek jó anyagot, amit a mai napig is nagy becsben tartok és szívesen hallgatok. Szó ami szó: a KsE-nek talán azzal a lemezzel lehetett volna megújulnia. Ha ugyanis paradox módon hiányzó láncszemként tekintünk rá, akkor a Disarm afféle radikálisabb hátraarcnak volna most mondható, így azonban, a Times of Grace kettős státusza miatt az anyazenekar új produkciója talán kevésbé forradalmi. Sőt azt kell mondanunk, hogy a változatosabb, szélesebb zenei skálán mozgó, a hangulatra és a kísérletezésre egyaránt hangsúlyt fektető, bátrabb, ugyanakkor tipikus Adam D.-s albumhoz képest az új Killswitch szinte konvencionális, és nem gondolja vagy szituálja újra a többek közt általa lefektetett-megteremtett metalcore főbb komponenseit.
 

Ennek ellenére is a Disarm the Descent bitang jó lemez. Ha megfordítom a fentebbi gondolatmenet logikáját, akkor azt is mondhatnók, a gitáros talán direkt törekedett arra, hogy ne a Times of Grace világát idézze meg, hanem nyersebb, arcbamászóbb, közvetlenebb dalokat szerezzen. Jesse ebben tökéletes partnernek tűnik: énekdallamai egyszerűbbek, üvöltése szigorúbb, úgyszólván hangosabb. A kompaktságra való törekvést jelzi a játékidő is: a 12 dal összesen 41 percet tesz ki, az egyes tételek átlagban alig kúsznak három perc fölé, több közülük át sem lépi ezt a határt. A legszigorúbb értelemben tehát dalokról van szó, amelyeket az ének strukturál: verze-refrén-verze-refrén, kiállás, esetleg szóló vagy egyéb variáció, és slussz, mintha a konnektorból húznák ki a srácokat, abbamaradnak a hangok. Másfelől viszont ez a sematikus szerkezet csak első blikkre kiszámítható, amit mi sem bizonyít jobban, hogy fogósságuk ellenére a nótáknak idő kell, hogy beérjenek, és ez az egyik legkellemesebb meglepetés az anyagban. A riffekről, gitárfutamokról szintén csak szép érést követően bizonyosodik be, hogy a meglehetősen rövidre szabott, minden zsírtól megszabadított dalokban is nem ritkán variánsokban léteznek, azaz az egyes elemek korántsem mindenütt a hagyományos copy-paste-es ismétléssel futnak végig. Mindez valamelyest a Times of Grace-ben hallható megoldásokra emlékeztet, ahol Adam D. ezt a progresszív csapatoknál ismert kompozíciós eljárást ültette át a maga közérthetőbb zenei világába.
 
<iframe width="560" height="315" src="http://www.youtube.com/embed/KEIL4jqAGQo" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>

A szóban forgó világ pedig az évek során igen jellegzetesre és azonnal felismerhetőre sikeredett: Adam valóban csuklóból, játszi könnyedséggel hozza a Metallicán, Slayeren s más thrash- és hc-klasszikusokon érlelt, ugyanakkor számos, csakis rá jellemző harmóniákkal, melódiákkal megspékelt témákat, melyek Jesse Leach hangjához és dallamaihoz hasonlóan érzelmi rezonancia kiváltására messzemenőkig alkalmasak, sőt párját ritkítók a műfajban. A maga szűk keretein belül pedig még változatos is az anyag: death/grind-evokációval robban be a pusztító, ám heroikus Hell in Me; a már ismert kislemez-téma The New Awakening, akárcsak az In Due Time műfaji gyöngyszem, az A Tribute to the Fallenben pedig mintha a régi Metallica versengene egy adrenalinnal fölpumpált Iron Maidennel. A neothrash-t, death-t és hc-t mesterien ötvöző All That We Have vagy a szintén metallicás lüktetésű You Don’t Bleed for Me, illetve a grind alapú refrénnel operáló The Call hihetetlen lendülettel löki előre a lemezt, s bár nem kedvelem, ha egy kiszivárgó vagy megjelenő tételre azt mondja előzetesben az énekes, hogy "a leggyengébb szám a lemezen", mely kijelentéssel mintegy előre szabadkozik, az ily módon áldozatul esett No End in Sight szerintem ugyanúgy Killswitch-klasszikussá fog érni, mint társai.
 
<iframe width="560" height="315" src="http://www.youtube.com/embed/2k2Wab_O-i4" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>

Az egyetlen gyengébb pontnak a kliséjéből kimozdulni valóban nem tudó lírai Always tekinthető, amelyet könnyű szívvel lehagytam vagy helyettesítettem volna, ám nem kizárt, hogy sokaknak éppen ez lesz az egyik kedvence a Disarmról. A méltó zárást a Time Will Not Remain ugyancsak rövidre fogott, de profi munkája jelenti, s eztán csak az újrahallgatásra ösztökélő csönd marad.

Kétségtelenül az év egyik üde színfoltja, színvonalas és érdemes hallgatnivalója a Disarm the Descent, egy fura figura és egy remek torokkal bíró énekes könnyed, felszabadult alkotása.

10/9

Killswitch Engage: Disarm the Descent
Roadrunner Records, 2013.




bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés