2013. 04. 13.
Túl a sláger-hegyen? – Stone Sour: House of Gold & Bones 2.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Túl a sláger-hegyen? – Stone Sour: House of Gold & Bones 2.
Először streamelni lehetett, majd április 9-én megjelent a Corey Taylor vezette Stone Sour dupla konceptlemezének, a House of Gold & Bones-nak a második része, mely 12 új dalban folytatja a korábban megkezdett történetet. Ahogy a jól sikerült első lemezt, úgy a folytatást is ketten elemeztük, most Google Drive-cset-párbeszéd formájában. A közös hallgatás és véleményalkotás során igyekeztünk lelkesedésünknek és fenntartásainknak egyaránt hangot adni.

FODORPE: Megvallom, a közös kritikánk óta nem hallgattam a House of Gold & Bones első részét. Akkor sem volt számomra maradandó zenei élmény, s ezt meg is erősítette a személyes hatástörténete. Ugyanakkor mostanság kedvem lelem a zenekar könnyen elérhető koncertfölvételeiben, melyek azt a sejtésemet igazolják vissza, hogy a Stone Sour leginkább a best of programjával képes lekötni a figyelmemet.

LVP: Ez a meglátás azért is érdekes, mert a zenekar ezúttal dupla konceptlemezzel jelentkezett, amely egy hosszú történetet mesél el, így elviekben igényli az odafigyelést és az egyben történő befogadást. Én mindkét fölvonást ebben a szellemben igyekeztem hallgatni, és innen nézve is izgalmasnak találtam a vállalkozást.

FODORPE: Az újabb koncertfölvételek nemcsak azt igazolják, hogy a banda valóban jó dalokkal képes megtölteni egy estét, de azt is, hogy a jelenlegi fölállás fizimiskában is színre viszi a zenekar kétarcúságát: a már az új lemezt is beharangozó Los Angeles-i koncert alkalmából Corey Taylor, Roy Mayorga és Josh Rand a kaliforniai yuppie stílushoz illően ingben, nyakkendőben, öltönyben (változó arányban) lépett föl, míg a turné basszer (Johny Chow) és James Root leginkább azt a hatást keltették, mintha a Mastodon két legszőrösebb tagja épp most ébredt volna föl a hosszúra nyúlt téli álmából. Némileg az a benyomásom alakult ki róluk, hogy ők egy olyan rockzenekar, akik – ha kell – egy menő LA-klub nem föltétlenül elkötelezett közönsége számára is elfogadhatóak tudnak lenni. A hölgykórus skandálja az énekes nevét, aki – sajnos – nem is rest a fehér öltönyhöz és a vörös inghez a koncert egy pontján gitárt akasztani, s előadni egy balladát – a gond csak az, hogy nehezen érthető, miért van szükség arra, hogy épp ő, aki nem tud gitározni, próbálkozzon ezzel a műfajjal, miközben a banda két gitárosa remek zenész. Szóval ez így kicsit kommersz.

LVP: Ortodox metálos aspektusból valóban kommersznek mondható, s e kettőséget tulajdonképpen a zene is színre viszi, hiszen a Stone Sour a kezdetekben is inkább könnyed, slágeres rockzenekarként lett elkönyvelve, semmint szigorú, súlyos metálbandaként, jóllehet a Slipknot helyzetéből fakadóan nyilván – legalábbis az első körben, a korai időkben – mindenekelőtt a metálos közönség figyelmére tarthatott igényt. Azt azonban nem felejthetjük el, hogy Corey számtalanszor hangsúlyozta: a Stone Sour előbb alakult, mint a Slipknot, ily módon a Slipknot zenei világát (vagy hasonlót) várni tőle túlzás vagy fölösleges.

FODORPE: Én sok rosszat tudok magamról elmondani, de hogy “ortodox metálos" lennék, azt biztos nem. Engem csak az zavar, ha valaki a zenei tudásra fittyet hányva túllép saját illetékességi körén, s úgy állítja magát reflektorfénybe, ahogy nem illik, s ahogyan nem születik zenei érték. Azt sem szeretem, amikor Avril dobol, mert doboljon az, aki tud, de Avril szép, s neki megbocsátom, ami most csak annyit jelent: ő popdíva és nem rockzenész.
 

LVP: Nem volt ez persze szitokszó. Mindenesetre a Stone Sournak a Metallicához és más népszerű metálzenekarokhoz hasonlóan alighanem meglehetősen rétegzett a közönsége, s úgy tűnik, hogy belefér nekik koncerten az, amit a Metallica a Load idején a lemezborítóban inszcenírozott (koncerten viszont nem). Nézzük azonban, mire jutunk a zenei anyaggal, hiszen a House of Gold & Bones második etapja, noha elődjéhez hasonlóan számos slágeres momentumot tartalmaz, valamivel nehezebb hallgatnivalónak, keményebb diónak tűnik, sőt tulajdonképpen úgy is fogalmazhatnék, hogy a koncerteken tapasztalható, külsőben és dramaturgiában megjelenő kommercialitás kevésbé jellemző rá. Corey szövegei például kimondottan jók és a maguk módján rétegzettek, ami nem mondható el a műfaj minden szereplőjéről, és hallhatóan a zene is komoly, szépen kidolgozott igyekszik lenni, hogy azt ne mondjuk, nagyszabású.

FODORPE: Zongorás fölvezető - nem kezdődik jól, bár az énekhang telt és a megszokott módon karakteres, ugyanakkor érezhetően előkészítő funkcióval bír – bármi kisülhet nagyjából még belőle.

LVP
: Nekem épp a nyitó dal ütött be először. A Red City visszafogott, introszerű, de annál jóval kerekebb és funkciótelibb darabja a maga repetitív szöveg- és dallamvilágával hamar megfogott, tetszik, hogy a koncepciónak megfelelően folytatódik a történet, és nem egy szokványos gyors és azonnal emészthető sláger szakad a nyakunkba, hanem kivárósabb, lassabb, súlyosabb tétel. A metálba, üvöltésbe-mormogásba forduló kulminációs pont pedig előrevetíti, hogy a történet és ily módon a zenei világ komorabb lesz, valamint, hogy nem az előző fölvonás ismétlődik meg identikusan. Ezt tulajdonképpen alátámasztja a második szám, a Black John is, amely ugyan tempósabb, a refrénje is Stone Sour-osan fogós, azonban még mindig nem az az egyértelmű sláger, mint az előző lemez hasonló helyén szereplő Absolute Zero. Érzékelhető, hogy a zenekar ezúttal mást akart, a történetet epikusabbá szerette volna tenni, s nem azonnali hatást kíván elérni.

FODORPE: Aligha fog ez a két dal a koncerteken fölcsendülni. Amít írsz, talán azzal is magyarázható, hogy Stone Sour-slágerrel tele a padlás, abba az irányba kevés út vezet már – a lemezt nyitó dalok alapján úgy tűnik, most egy másikon igyekeznek járni.

LVP: Újabb bizonyíték erre a harmadik tétel, amely különös címe ellenére – Sadist – ismét egy visszafogott, lírai darab, hangulatában azonban van valami nyugtalanító, vagyis nem abban az értelemben beszélhetünk balladáról, miként azt az egy-szál-gitáros Corey víziója elénk vetíti. Ez a dal a kedvencem a lemezről: öt perces játékideje másodpercre ki van mérve, vagyis nincs benne fölösleg – klasszikus vonalvezetésű, Corey nagyon eltalált és átélt dallamaival. Sötét, mégis magával ragadó, a szövege pedig hibátlannak mondható. Helye az albumon ugyancsak nem megszokott, s emiatt újfent nyomatékot nyer a “járatlan út" elgondolása, amit említettél. Én már csak emiatt a dal miatt is nagyra értékelem a lemezt – s hogy voltaképp mindegyik darab kerek egész, kevés bandának válik dicséretére.

FODORPE: Számomra az énekközpontú első rész kevessé megkapó, de a második harmad gitártémája ötletes és kellő ellenpontot nyújt az első részhez – fura, akkor tetszik a vége is, amikor Corey kevesebbet énekel.

LVP: A szerkezetről a már említett Metallica jutott eszembe, valamint a Metallica előtt tisztelgő Dream Theater, persze nevezett zenekarok jóval hosszabban fejezték ki magukat a Bleeding Me-ben, illetve az Endless Sacrifice-ban.

FODORPE: A nyolcvanas évek csak a Kispál-dalban értek véget, a rockban és a metálban biztosan nem – hihetetlenül sok zenei téma reciklikálódik napjainkban is abból a korból. A Metallicát ihlető forrásként én is hallom a Sadistban.
 

LVP: Úgy érzem, a Peckinpah és a Stalemate kettőse, amelyek már gyorsabb, metálosabb részeket is tartalmaznak (ugyanakkor megtartják a sötétebb tónust), zárják a lemez első zenei egységét, s ezt követően kanyarodunk rá a könnyedebb utakra, még ha ismét csak nem arról a könnyedségről van szó, amit mondjuk a Say You’ll Haunt Me vagy az Absolute Zero jelent.

FODORPE: A Peckinpah föltétlen új színt hoz: sejtelmes instrumentális fölvezetőre úszik rá az ének. A gond csak annyi, hogy az ezt váltó gitártéma egy az egyben a Mastodontól lett kölcsönvéve a Crack the Skye című klasszikus albumról, ráadásul ez adja a dal legjobb részét – ez így viszont nem az erő jele, s talán nem is korrekt megoldás. A Stalemate rockosan húz, különösebb eredetiség ebben sincs.

LVP: Talán a hangzásban és a basszus kidomborításában is érződik a szőrös progresszív-post csapat hatása. Viszont a Gravesenddel új vizekre evezünk, vagy legalábbis tempóban s hangulatban elszállósabbra, paradox módon pedig rock and rollosabbra vesszük a figurát. A szóban forgó dal egyébként a másik kedvencem, talán nem véletlenül hozták másodikként nyilvánosságra. Játékos, fogós, ugyanakkor összetett és súlyos, s érezni vélek benne valami nagyon old school hatást – a 70-es évekre gondolok, amiket és amelynek szereplőit a műfaj is komoly elődként, előképként és hatásként tartja számon. A Gravesendben mégis az előremutató hatásiszonyt érzem, vagyis úgy vélem, e helyütt kiválóan sikerült megragadniuk azt, amit szerettek volna.

FODORPE: A Gravesendet magam is új elemnek érzékelem a lemezen: a minimálra vett fölvezető téma, mely visszatér, önmagában nem nagy szám, de a húzósabb témákhoz megfelelő kontrasztot képez.

LVP: És remekül eltalált refrénje van. Kicsit könnyedebben folytatódik azonban a lemez: a ‘82 és a The Uncanny Valley, bár hangulatukban érzékelek valami különös szentimentalizmust és szomorú bájt, alapvetően lazább tételek, és mintha visszakanyarodnának az első rész hangvételéhez.
 

FODORPE: A ‘82 már kifejezetten popos, bár nem a nagyon fölszabadult változatból. Az nekem a bajom, hogy attól tartok, ezek a zenészek elég gyorsan kiráznak egy ilyen dalt a kisujjukból – ami persze önmagában nem feltétlenül ellensége a minőségnek, s ha ennyire minőségi zenészek teszik, nyilván a végeredmény sem lesz kínos – talán csak annyit kellene mondanom: ez már távol van az én zenei világomtól.

LVP: Osztom a meglátásodat a zenészek kisujjaival kapcsolatban, s éppen ezért, annak ellenére, hogy a szóban forgó két dalt is erősnek gondolom, sőt a lemez integráns részének érzem, a többihez képest egy árnyalatnyival talán mégis kevesebbet adnak. Mintha a lemez végéhez közelítve – akárcsak egy koncerten – a bulisabb oldal domborodna ki, ha nem is a felhőtlenebb fajta, ahogy te is említetted.

FODORPE: A The Uncanny Valley ragad a fülbe, mint a lépes méz – nem szoktam én ennek örülni, de ezt a lemezt hallgatva – valljuk meg – már vágytunk egy ütős dalra (a német eredetű “sláger" szónak ez lehet talán a pontos magyar fordítása); fütyülöm a refrént, hurrá!

LVP: Rövid átvezetőt követően pedig érkezik az első sikerdal, a lemezt fölvezető Do me a Favor. Érdekes módon a verzéket nem agyalták túl, sőt lelassítják a zenét, talán hogy a refrén kontrasztja még erőteljesebb legyen: be is vésődik az emlékezetbe mind a “tankcsapdás" rímszerkezet, mind a melódia. Ami viszont számomra különösen tetszik, a dal végén hallható váltás, melynek során megidézik az első rész második tételének, A Rumor of Skinnek a refrénjét, melyen Corey talán csak alig valamit módosított. Húzós, igazi beindulós slágerdallam, abból a fajtából, amely gyorsan leteríti az egyszeri hallgatót – engem teljesen megvett, annyira izgatja az idegrendszeremet, hogy lúdbőrzik a karom, amikor csak hallgatom.

FODORPE: A Blue Smoke a Pink Floydot idézi, s itt – szemben a Mastodon-kölcsönzéssel – szépen átkontextualizálódik a zenei idézet a Do Me a Favor által. Nem vagyok értő közönsége a szuperhősöknek emlékművet állító animációs produkcióknak, így nem is nagyon tudom mire vélni a klipet, némileg infantilisnak gondolom, de a dal teljesen rendben van, ott a helye a banda best of programjában.
 

LVP: Végül csak megérkezik az egy-szál-gitáros darabként is elővezethető rádiós búsulgó a The Conflagration képében, melynek zárlata ismét megidézi az előző lemezt. A magam részéről megbarátkoztam vele, s bekészítem az öngyújtómat a koncertre. (Azért megjegyezném, hogy van ennek a dalnak egy jól kivehető AOR-os identitása, s ez talán becsületére válhat.)

FODORPE: Hát ez tömény giccs (a vonósokkal, a végén a gitárszólóval meg mindennel együtt), de biztos szükség van rá ahhoz, hogy az USA-ban versenyben legyen a dallamos trendi rockbandákkal a csapat. A záró és egyben címadó azért némileg ellensúlyozza ezt a (kiszámított) kisiklást.

LVP: A konceptalbum zárlata, a címadó dal húzós groove metal, amely során ugyan semmi újat vagy érdekeset nem mutatnak a zenészek, a lendület és a felszabadultság a szöveg kevésbé vidám sorai ellenére is favorittá, jól énekelhető darabbá teheti, s mind a lemezen, mind koncerteken jó helye van. A dramaturgia persze némiképp kiszámítható: a második felvonás végére fölpörög a zene, kap mindenki egy utolsó löketet, ahelyett, hogy mondjuk egy kereten belüli kerettel a lassabb, pszichotikusabb, komorabb szakaszokhoz térnének vissza. Mindez azonban, hangsúlyozom, érthető és megérthető. Hogy röviden értékeljem a House of Gold & Bones második és egyben záró részét, számomra is meglepő módon igen kellemes csalódást okozott a lemez, kerek egész, jól megmunkált és az atmoszférára kellő súlyt fektető anyagról van szó, s éppen ezért, mert hallgatása mindig kellemes perceket okoz, nálam ez most 10 pont.


Stone Sour: House of Gold & Bones Part 2.
Roadrunner, 2013.

12 dal, 51 perc
 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés