2013. 06. 01.
Kitaposott ösvényeken – Immolation: Kingdom of Conspiracy
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kitaposott ösvényeken – Immolation: Kingdom of Conspiracy
A negyedszázada alakult Immolation a kilencvenes években írta be a death metal aranykönyvébe nevét. Miközben az egykori pályatársak közül többen ma már messze elmaradnak egykori teljesítményüktől (Suffocation, Pestilence), esetleg magára a műfajra is ráuntak (Morbid Angel), a New York-i kvartettnek sikerül újabb albumaival a szcéna élmezőnyében maradni úgy, hogy közben megőrzik összetéveszthetelen zenei karakterüket, de nem válnak unalmasan önismétlővé. A banda kilencedik nagylemeze a napokban jelent meg.

Fodorpe: Mindenekelőtt érdemes lesz tisztáznunk: mit várunk a death metál műfajtól 2013-ban?

LVP: Nem oly rég megjelent egy zenei lexikon, amelynek szerzője (már nem emlékszem a nevére, de többek közt az ÉS-ben is recenzálták a kötetet) a death metálról mindössze annyit jegyzett meg (valamikor a 2000-es évek elején lehetett), hogy a műfaj “zsákutca". Hogy pontosan mit értett ez alatt, nem könnyű kibogozni, talán valami olyasmit, hogy viszonylag szűk keretek közt mozog a stílus. A magam részéről hol egyetérteni, hol vitatkozni tudok e megállapítással: amikor olyan csapatokat hallok, mint a Nile, a Cannibal Corpse vagy a Dying Fetus, nem látom sem szűknek a death metal kereteit, sem zsákutcának a műfajt. Az Immolation, bár erőteljes és karakteres, rajongói szakzsargon szerint “kompromisszummentes" zenekar, számomra inkább a zsákutca-vonalat képviseli: nem érzek innovatív potenciált a bandában.

Fodorpe: Egy biztos: a death metal nem épp könnyű műfaj – egyrészt őrült magasan van a technikai képzettségi szint, másrészt sikerült annyira undergroundnak maradnia, hogy igényes és avatott legyen a közönsége, harmadrészt borzasztó nehéz lehet úgy brutális zenét írni, hogy közben “fogós" legyen a karaktere. A mára klasszikus státuszba ért és jelenleg is aktív bandák közül számomra a Nile mellett az Immolation képes a legmagasabb szinten ennek a hármas kategóriarendszernek megfelelni - persze nem minden lemezen azonos színvonalon. A 2010-es Majesty and Decayt például nem tartottam remekműnek, de azért egész sokat hallgattam. A zsákutcáról meg annyit, hogy amíg olyan bandák bukkanak föl, mint az Ulcerate, addig én nem tarok attól, hogy a death nem képes már fejlődni, sőt – a thrash-sel ellentétben – épp azt gondolom, hogy van annyira összetett a műfaj, hogy bőven legyen még benne továbblépési lehetőség.
 

LVP: Az Ulcerate szintén jó példa (a legutóbbi Nile például számomra visszalépés volt a korábbi anyagaikhoz képest, a Suffocation pedig egyenesen céltalan és unalmas), szóval én is azt gondolom, a műfajnak vannak tartalékai, s képes új arcait mutatni. Az ún. jazzdeath, illetve a deathrash ugyanúgy izgalmas tud lenni, mint a(z egyébként azóta kifulladni látszó, mert sémáit csupán ismétlő, recirkuláló) deathcore krémje.

Fodorpe: A Suffocation nekem mindig csalódás, mint ahogy a Pestilence 21. századi anyagai is – a közlekedési metaforika tehát nem teljesen igaztalan. A deathcore úgy ment el mellettem, hogy különösebben nem is találkoztunk – akkor inkább örökké egy Immolation-lemezt hallgatok. A legutóbbi Morbid Angel – no, az volt a valódi zsákutca: kiléptek a death metálból, s nekimentek egy 20 éve mások által ott hagyott sitthalomnak.

LVP: A death metálnak régóta egyik zenei erőssége, illetve alappillére a kemény és gyors dob – e tekintetben az Immolation új lemeze tipikus műfaji lemeznek mondható: a sablonos, sokszor érdektelen riffeket az erőteljes és intenzív dob képes kompenzálni, s tulajdonképpen ez a komponens az, amely számomra a death metal zsákutca-lehetőségét fölveti: félreértés ne essék, az én fülem számára is kedves a technikás és sűrű dobolás, gyakran azonban az a benyomásom, hogy a death metal másról sem szól, mint erről, s így éppen elfedi a technikai értelemben jól kivitelezett, de ötlettelen gitáros játékot és a komolyabb kompozíciók hiányát. Sajnos az Immolation szóban forgó albuma ezt a csapdát – az én meglátásom szerint – nem tudta elkerülni.

Fodorpe: Nekem jobb véleményem van az anyagról. Rég hallottam ilyen erős kezdést death metál albumon: az első három dal kifejezetten szép ívet rajzol – technikás, de megjegyezhető témák vannak bennük, úgy összetett, hogy nem folynak össze a kompozíciók. A másodiknak érkező, Bound to Order a legjobb alkotásaik mércéjével sem bizonyulna könnyűnek, a záró témája kimondottan emlékezetes.
 

LVP: A kezdés valóban erős, sőt a harmadik Keep the Silence egy amúgy klassz riffet bont darabjaira a szokatlan tempókkal – vagyis e helyütt épp a diverz jelleg kelti föl a figyelmet: más ritmizálásra számítottam a vezető riff hallatán, s ezt az elvárást a zenekar nem teljesíti. Mondhatnám, hogy mindez tipikusan death metálos megoldás, s talán nem is tévednék – kár, hogy ezt követően az album dalai – számomra legalábbis – egybefolynak, s több témára nemigen kaptam föl a fejem.

Fodorpe: A lemez középső harmadát nyitó God Complex az első egy percben alaposan elfárasztja a hallgatót – a harminckettedekre épülő, szélvészgyors tempót csak egy rövid ideig váltja egy lassab téma. Amit mondasz, ezzel is összefüggésben lehet: olyan terhelést kapnak hallójárataink, hogy egyre kevésbé lesznek érzékenyek.

LVP: Valóban, a finomságok ekkor már elmosódnak, nagyobb odafigyelést igényel az anyag, ugyanakkor a zene inkább zsigeri, mint pontos megfigyelésre csábító. Ami a fogósságot illeti, nem könnyű kérdés. A Cannibal Corpse és a Nile például az extrém brutalitás ellenére (vagy mellett?) képes végig fogós és érdekes maradni, de hogy a sok helyütt legbrutálisabbnak, legagresszívebbnek mondott Slayert említsem, ők kivétel nélkül jól megjegyezhető és mesteri dalokat írtak valamennyi lemezükre, miközben durvaságuk talán még a legsúlyosabb death metaloknál is horzsolóbb, elemibb.

Fodorpe: Amikor a napokban először hallgattam meg a lemezt, nyilván kevéssé tudtam a részletekre odafigyelni, viszont volt annyira figyelemreméltó az első hatás, hogy rögvest újra lejátsszam. Ezt például a Cannibal Corpse-nál sosem érzem. A Slayer annyiban biztosan más logikával dolgozik, hogy náluk nincs meg a death metal nehezen megfogalmazható groteszk hatásmechanizmusa, a disszonancia az Immolationnek mindig fölismerhető jegye volt.

LVP: Azt gondolom, hogy a Slayer a Reign in Blooddal a death metal alapjait is lefektette – a Postmortem zárlata például proto- és klasszikus death metal riffelés, s azt gyanítom, mások mellett innen indult az egész groteszk hatásmechanizmus, amit említesz. Kétségtelen, hogy az Immolation a Kingdom of Conspiracyvel ismét magas színvonalú death metal lemezt készített, mégsem érzem, hogy akár fogósságával, dalaival vagy technikásságával, akár egyéb tekintetben átformálták, újraszituálták, vagy akár csak újraigazították volna a műfaj “diszkurzív" szabályait. Föltételezhetően nem is volt céljuk, színvonalában pedig kiválót készítettek, amely a műfaj szerelmesei számára nyilván az év legjobb teljesítményei közt lesz.

Fodorpe: A legmesszebbmenőkig egyetértek a Slayer történeti jelentőségét hangsúlyozó szavaiddal, azzal együtt, hogy pl. az Indoctrinate című dal a Kingdom of Conspiracyn azt is megmutatja, merre vezettek utak a közös kezdetektől úgy, hogy közben már nem is feltétlenül jut eszünkbe a ‘80-as évek. Aligha az Immolation az a banda, aki a death szcéna megújhódásához újra hozzá tud járulni – ezt a “feladatot" ők már a ‘90-es években elvégezték. Az idén várhatóan megjelenő új Ulcerate-album arra is választ adhat, hogy merre van az előre.

Immolation: Kingdom of Conspiracy
Nuclear Blast, 2013.
10 dal, 41 perc


 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés