2013. 07. 15.
Wannabe avantgárd – Philip H. Anselmo & The Illegals: Walk Through Exits Only
Az utóbbi hónapokban az egykori Pantera-, jelenleg Down-frontember Phil Anselmo folyamatosan adagolta a híreket készülő szólólemezével kapcsolatban, melyek közül két motívum tűnt fontosnak és hangsúlyosnak: az egyik, hogy az énekes egészében saját ihletésű és komponáltságú muzsikájáról van szó, amihez zenésztársai csak hozzávetőlegesen tették hozzá a magukét; a másik, hogy minden eddiginél extrémebb produkció formálódik. A végeredmény erősen felemás.
Nem mennék bele a lemezt előhívó motivációk, a Pantera, illetve a Damageplan sajnálatos végének, a Down felemelkedése és stagnálása messzeható következményeinek boncolgatásába, hiszen tudható, hogy az énekes mindig is vonzódott a durva, extrém zenékhez, s tulajdonképpen ennek a vonzalomnak köszönheti a kilencvenes évek Panterája is a zenei identitását. 2013-ban persze nem egyszerű újradefiniálni sem az anyazenekar páratlan munkáját, sem a Down vagy éppen a Superjoint Ritual éppen-akkori sajátos világát – s persze ki tudja: lehet, hogy Phil mostani próbálkozása előbb-utóbb beérik. Alkalmasint inkább utóbb, ha ugyan.
Nem mennék bele a lemezt előhívó motivációk, a Pantera, illetve a Damageplan sajnálatos végének, a Down felemelkedése és stagnálása messzeható következményeinek boncolgatásába, hiszen tudható, hogy az énekes mindig is vonzódott a durva, extrém zenékhez, s tulajdonképpen ennek a vonzalomnak köszönheti a kilencvenes évek Panterája is a zenei identitását. 2013-ban persze nem egyszerű újradefiniálni sem az anyazenekar páratlan munkáját, sem a Down vagy éppen a Superjoint Ritual éppen-akkori sajátos világát – s persze ki tudja: lehet, hogy Phil mostani próbálkozása előbb-utóbb beérik. Alkalmasint inkább utóbb, ha ugyan.
Nyolc tételről beszélünk bő 40 percben, ezek közül a nyitó Music Media Is My Whore felejthető fölvezető, míg a záró, 12 perces Irrelevant Walls and Computer Screens uszkve 8 percnyi zajmasszát (gitárbúgatást) tartalmaz levezetőként, vagyis a valós játékidő – ha szigorúan fogalmazunk – nagyjából fél óra körül mozog. Ebben a harminc percben alighanem éppen annyi történik, amennyitől nem válik teljesen unalmassá a produkció: koszosra, mélyre hangolt gitár, aránytalanul megszólaló, puffogó dobok szolgáltatják az alapot ehhez a death-groove muzsikához, melyre olykor vijjogó, avantgárdnak szánt szólókat pakolnak, Phil pedig ráüvöltözik. Az énekes hangja ugyan alaposan megkopott az évek során, mégis kellemes, otthonos érzés hallgatni őt, így még az sem igazán zavaró, hogy fogós részeket nemigen hoz, sokkal inkább deklamál, szaval, köpdös, mikor mire futja erejéből.
Mindezt figyelembe véve, illetve párhuzamba állítva a zenei konstrukcióval (?) valahogy az a benyomása a hallgatónak, hogy spontán fölkapott témakezdemények alkotják a lemezt, melyek közt többnyire esetlenül és összevissza ugrál az értelmi szerző, csapdosás és kapkodás minden egyes mozzanat, ami összességében úgynevezett jó extrém és avantgárd szándékkal ellenáll a befogadásnak, mégsem igazán jön ki belőle semmi. Sőt még csak különösebben extrémnek sem nevezném a munkát, ami a szó szubverzív, felforgató jelentését illeti. Pillanat szülte zene ez, mely ugyan nincs híján a lehetőségnek – a klipesített Bedridden, valamint a címadó mutat némi dalszerzői spirituszt –, kidolgozottságát és fantáziáját tekintve viszont meglehetősen maradi és álmoskás.
Minthogy nagy becsben tartom Phil Anselmo eddigi életművét, és a figura is fölöttébb szimpatikus számomra (fénykorában remek dalszövegeket írt, s képes volt csodásan danolni), ezt a szólólemezt, bár igyekszem barátságot kötni vele, aligha fogom rendszeresen hallgatni. Legyen ez egy átmeneti állomás valami érdekesebb, nagyszabásúbb munka előtt.
10/6
Philip H. Anselmo & The Illegals: Walk Through Exits Only
Housecore Records, 2013.
8 szám, 40 perc