2013. 07. 17.
Amon Amarth: Deceiver of the Gods
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Újabb fejezet a viking mitológiából – nagyjából így foglalható össze a sztorija a svédek új lemezének, s ha már a történetek hasonló tőről fakadnak, a zene sem mutat nagy eltérést elődeihez képest; épp talán csak egy fokkal kevésbé epikus a két esztendővel korábbi Surtur Risinghoz képest. Ami, sietünk hozzátenni, jót tesz a produkciónak: a Deceiver of the Gods egy lélegzetre befogadható anyag, nem akar nagyot szakítani, így nem válik unalmassá sem.

S hogy mit is értünk az alatt, hogy kevésbé "epikus" az album? Ha a gyakorta használt jelző azt jelenti, nagyszabású, elbeszélő alkotással van dolgunk, akkor az Amon Amarth visszatért ahhoz az úgyszólván slágeres vonalhoz, amely karrierjükben az áttörést jelentette, noha nem vagyok meggyőződve, hogy a Surtur Risinggal egyáltalán letértek volna róla, miként azt sokan állítják: egyszerűen hosszabb és rosszabb dalokat írtak arra a lemezre, ahelyett hogy rövidebbeket és jobbakat komponáltak volna. Nem bonyolult ügy ez – valakinek megy a terjedelmesebb, átfogóbb megfogalmazás, másoknak kevésbé. Igaz, akad a Deceiver of the Gods-on is nagyobb lélegzetvételű darab, éspedig bocsánatos helyen, a legvégén; a 8 perces, záró Warriors of the North azonban abból a három-négy témából, melyet váltogat, gazdaságosan és még éppenhogy változatosan építkezik ahhoz, hogy ne feszengjünk a lemez végéhez érve.
 

A recept viszont a korábbi, leszámítva, hogy az arányokat kicsit másképp adagolták a zenészek: több a heavy metal elem – lásd az As Loke Falls középső ikergitár-szólóját, a Hel-t vagy mondjuk a Coming of the Tide elszállósabb, de roppant hangulatos komponenseit, de voltaképp bármelyik dal kiemelhető volna –, ám egyúttal ötletesebbek is a megoldások, nem keltenek avíttas hatást. Fontos szerepe van ebben természetesen a csapattól megszokott tiszta, súlyos hangzásnak is, ami persze ízlés kérdése, hiszen szépen polírozott, jól eltalált arányokról van szó korszerű, modern köntösben, sehol kosz vagy zsírfolt. A klasszikus metálos témák mellett akad északi neothrash (címadó nyitó dal), és persze death-es, illetve folkos futam is épp elég. A szolidan adagolt váltások szerencsére mindig idejében érkeznek a dalokon belül és azok között is, még ha számomra kicsit sok is a középtempó – a riffek ezúttal érdekesebbek, ötletesebbek, mint legutóbb, s az északi harmóniák szintén rendben vannak.
 

Megbízható lemezt készített a svéd brigád, ami – tudom – nem minden hallgató számára jelent örömhírt, s megértem, hogy akadhat olyan befogadója is a lemeznek, aki csupán kliségyűjteményt érzékel a dalok helyén. Jómagam elégedett vagyok, mert újrahallgatásra késztet a produkció, s az Amon Amarth még mindig magas színvonalú szórakoztatásban utazik.

10/8.5


Amon Amarth: Deceiver of the Gods
Metal Blade Records, 2013
10 szám, 48 perc


 
Kulcsszavak: Amon Amarth

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés