2013. 07. 25.
Nyáresti iszappakolás (Eyehategod-koncert a Dürer Kertben)
Az óriási, nyári fesztiválszezon közepette nincs jobb és sznobabb dolog underground klubbulira menni. Ám aki egy kicsit is elhivatottabban kedveli a súlyos és zajos metalzenéket, annak bizony ott kellett lennie július 22-én a Dürer Kertben, hiszen nem kisebb istenség tette (végre) tiszteletét Magyarországon, mint a sludge műfaj egyik alapbandája, az Eyehategod. A végül a kisteremben lezajlott esemény kellően fülledtre, családiasra és intenzívre sikerült, amivel maximálisan alá tudom húzni azon kijelentésemet, miszerint ez volt az év koncertje.
Az egésztől kicsit eltávolodva azzal kezdeném, hogy majdnem a teljes hétvégét sikerült Budapesten töltenem, ami több szempontból is érdekes tanulságokkal szolgált – még a hétfői koncert kapcsán is. Főképp amiatt, mert igen izgalmas és kontrasztos városnézésen vettem részt, amire aztán az Eyehategod (EHG) showja remekült reflektált is. Hogy ne húzzam sokáig a dolgot, címszavakban írom le a tapasztalataimat. Vasárnap a Budai Várnegyed és a Gellért-hegy megtekintése mutatta meg, milyen a főváros szép és napos oldala. Utóbbiról pedig azt is jól át lehetett látni, felülről mennyire sokszínű és érdekes a keleti oldal. Hétfőn aztán belemerültünk a sűrűjébe, s tettünk egy kört a nyolcadik kerületben is. A legtöbbeknek biztosan nem mondok vele újat azzal, ha kijelentem, megdöbbentő ez a városrész, hiszen egyszerre találhatjuk meg itt az igazi nyomort és mocskot (Dankó utca, Magdolna utca és társai); a történelem nyomait (harcokban szétlőtt házak például a Bezerédi utcában és a Corvin köz körül); az elbaltázott, modernista törekvéseket (skandináv típusú, rideg és részben üres lakóépületek a Práter utca környékén), amelyek félig lerombolt és/vagy lepusztult, műemlékjellegű házak mellé-fölé tornyosulnak; és emellett a "gettó"-tól pár lépésnyire olyan helyekre juthatunk el, mint a múzeum körút vagy a Fiumei úti sírkert.
Az egésztől kicsit eltávolodva azzal kezdeném, hogy majdnem a teljes hétvégét sikerült Budapesten töltenem, ami több szempontból is érdekes tanulságokkal szolgált – még a hétfői koncert kapcsán is. Főképp amiatt, mert igen izgalmas és kontrasztos városnézésen vettem részt, amire aztán az Eyehategod (EHG) showja remekült reflektált is. Hogy ne húzzam sokáig a dolgot, címszavakban írom le a tapasztalataimat. Vasárnap a Budai Várnegyed és a Gellért-hegy megtekintése mutatta meg, milyen a főváros szép és napos oldala. Utóbbiról pedig azt is jól át lehetett látni, felülről mennyire sokszínű és érdekes a keleti oldal. Hétfőn aztán belemerültünk a sűrűjébe, s tettünk egy kört a nyolcadik kerületben is. A legtöbbeknek biztosan nem mondok vele újat azzal, ha kijelentem, megdöbbentő ez a városrész, hiszen egyszerre találhatjuk meg itt az igazi nyomort és mocskot (Dankó utca, Magdolna utca és társai); a történelem nyomait (harcokban szétlőtt házak például a Bezerédi utcában és a Corvin köz körül); az elbaltázott, modernista törekvéseket (skandináv típusú, rideg és részben üres lakóépületek a Práter utca környékén), amelyek félig lerombolt és/vagy lepusztult, műemlékjellegű házak mellé-fölé tornyosulnak; és emellett a "gettó"-tól pár lépésnyire olyan helyekre juthatunk el, mint a múzeum körút vagy a Fiumei úti sírkert.
Mindezt csak azért mertem felsorolni, mert a szintén hétfői, zenei alászállás is legalább ennyire súlyos és felemelő volt, mint ez a kis séta. Megvallom előzetesen tartottam attól, hogy a két különálló turné találkozásából összehozott buli nem kedvez majd az EHG magyar bemutatkozásának (értsd: a sok fellépő miatt keveset fognak játszani), ám a szervezők végül mégis úgy ügyeskedtek, hogy a (The Gates of Slumber helyett beugró) Pet the Preacher, az I Exist, a Twitching Tongues (TT) és a Harm's Way (HW) csak fél-félórát kaptak, míg New Orleans legendái közel nyolcvan percet. Ez számomra igazi örömet okozott, mivel egyik "előzenekar" sem érdekelt különösebben: az előzetes belehallgatások során csupán annyit tudtam megállapítani, hogy mindegyik banda a mostanság igen népszerű, hardcore-ral vegyített sludge-ban utazik (kivéve a retrós-stoneres Pet the Preachert), és rögtön az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy ugyan miért is érdekelne engem mindez az Eyehategod előtt. Oké, fiatal, feltörekvő tehetségekről van szó, de amit végül láttam (TT és HW) nem győzött meg arról, hogy néhány év múlva bárkit is érdekelnének ezek a zenekarok – ügyesek, energikusak, a paneleket jól alkalmazzák, de semmi maradandót nem nyújtanak. A Twitching Tongues esetében itt-ott heavy metalosabb megoldások villantak (meg is borzongtam), a Harm's Waynél pedig csak derülni tudtam az énekes James "Izomtibi" Pligge izzadtságszagú feszülésein és kimunkált teste ellenére kissé erőtlen vokáljain. Ennek ellenére nem aggódtam, biztos voltam benne, hogy az este ennél csak jobban végződhet.
Hogy az Eyehategod legénysége mennyire nem tudott és nem is akart kiszakadni az underground kultstátuszból, azt jól jelezte az a tény is, hogy a Dürer Kertbe érkezésem és a karszalag megszerzése után az első két arc, akibe beleszaladtam, rögtön Jimmy Bower és Mike Williams volt. A naiv rajongó énem az ilyesmin mindig meg tud döbbenni, hisz mind a ketten akkora legendák, mint ide New Orleans, de egy-két kósza érdeklődő ellenére senkitől sem zavartatva iszogatták a söreiket a merchpultnál, sőt, a kollégáik színpadi ténykedését is elég hosszan lekövették.
Nem is csoda, hogy a Harm's Way elköszönése után a dobos Joey LaCaze vezetésével szép egyesével vonultak fel a színpadra, szöszmötöltek egy kicsit, majd Mike "Világomat nem tudom" Williams belassult vezényszavára ("Mi vagyunk az Eyehategod.") begerjesztették nem csak a hangszereiket, hanem a közönséget is. Hasonló érzés kerített hatalmába, mint anno a Weedeatert látva: ezeknek a figuráknak tényleg a zene az éltető elemük, ahogy belecsaptak egy-egy dalba, rögtön bődületes energiák szabadultak fel, míg a szünetek között kissé enerváltan dülöngéltek. Ez főleg Mike-ra volt igaz, aki tényleg azt se tudta hol van, mindig Joey-nak kellett jeleznie, melyik szám következik. Persze az énekes még így is elszórt egy-két üdítően ostoba poént ("Vetkőzzetek pucérra, és öljetek meg valakit."; "Iszunk, drogozunk, büdösek vagyunk és azt se tudjuk, mit csinálunk."), illetve jól kezelte (vagy épp tovább itatta) a közönség soraiban megbúvó, szintén eléggé illumináltan vergődő srácokat. Mondjuk a zárlatra kezdte elfelejteni, mi az elég: mikor nekiállt a mikrofonjával csapkodni a cintányérokat, és még Jimmyt is óvatosan meglegyintette, a gitáros odakiabált neki, hogy talán elég lesz már a jóból. De ez csak egy apró momentum volt, amúgy láthatóan mindenki jól érezte magát a százezer fokra felhevülő teremben, röpködtek a ragacsos, blues-alapú, súlyos mocsárriffek, jómagam pedig centikről figyelhettem, ahogy Bower mester nagy elánnal, olykor szájjal is imitálva tolmácsolta nekünk ezeket a témákat. Fenomenális élményt jelentett mindez, nem is csoda, hogy hamar elröppent ez a hetven-nyolcvan perc (amit ezúttal nem éreztem soknak). Bízom benne, hogy mostantól gyakrabban felbukkannak majd hazánkban New Orleans legismertebb "csövesei".Eyehategod (USA), Harm's Way (USA), Twitching Tongues (USA), I Exist (AUS), Pet the Preacher (DK)
2013. július 22., Dürer Kert
Belépő: 3800/4500,-
vzsolt
Kulcsszavak:
eyehategod