2013. 10. 06.
Posztmeder – Dream Theater: Dream Theater
Sohasem véletlen, és talán nem is a fantázia szegénységére vall, ha egy zenekar a saját nevét adja aktuális lemeze címének: esszenciaként, de összegzésként, szintézisként, lényegiként is fölfogható az ekképp elnevezett korong. A progresszív metál legendája talán meglepő, mégsem egészen kiszámíthatatlan módon 2013-ban választotta címül saját nevét, amely a második a sorban a kreatív agyként is tisztelt Mike Portnoy-t váltó Mike Mangini dobossal.
A szubkulturális vagy színtéri sajtóban lassan stabilizálódni látszódnak az álláspontok, miszerint John Petrucciék valamikor a kétezres évek elején veszítették el előremutató potenciáljukat, és álltak át ipari-kézműves termelésre, ami ugyan soha nem lebecsülendő munka, azonban nem nyújtja azt az esztétikai élményt, amelyet a kezdő évek oly nagysikerű és stílust/műfajt meghatározó zenei alkotásai, mint az Images and Words vagy az Awake. Ha belegondolunk, az ugyancsak vitatott Falling Into Infinity-t követően már csak a zseniális és nagyszabású Scenes from a Memory és a Six Degrees of Inner Turbulence választ el bennünket attól az érától, amelyet lesajnálni szokás, jóllehet magam a Train of Thought-t és a leginkább kárhoztatott Systematic Chaost ugyanúgy az eddigi életmű kiemelkedő darabjainak tartom. Megértem persze azokat a hallgatókat is, akik az Octavarium, a Black Clouds & Silver Linings vagy az A Dramatic Turn of Events közben ráuntak a csapatra, különösen, hogy utóbbi a Potnoy-jal történő szakítás és a Manginivel való összemelegedés közben pottyant világra, nem éppen fölforgatva a korábbi, bemerevedett kereteket és jól ismert kliséket.
A szubkulturális vagy színtéri sajtóban lassan stabilizálódni látszódnak az álláspontok, miszerint John Petrucciék valamikor a kétezres évek elején veszítették el előremutató potenciáljukat, és álltak át ipari-kézműves termelésre, ami ugyan soha nem lebecsülendő munka, azonban nem nyújtja azt az esztétikai élményt, amelyet a kezdő évek oly nagysikerű és stílust/műfajt meghatározó zenei alkotásai, mint az Images and Words vagy az Awake. Ha belegondolunk, az ugyancsak vitatott Falling Into Infinity-t követően már csak a zseniális és nagyszabású Scenes from a Memory és a Six Degrees of Inner Turbulence választ el bennünket attól az érától, amelyet lesajnálni szokás, jóllehet magam a Train of Thought-t és a leginkább kárhoztatott Systematic Chaost ugyanúgy az eddigi életmű kiemelkedő darabjainak tartom. Megértem persze azokat a hallgatókat is, akik az Octavarium, a Black Clouds & Silver Linings vagy az A Dramatic Turn of Events közben ráuntak a csapatra, különösen, hogy utóbbi a Potnoy-jal történő szakítás és a Manginivel való összemelegedés közben pottyant világra, nem éppen fölforgatva a korábbi, bemerevedett kereteket és jól ismert kliséket.
Kétségtelen, hogy ilyen értelemben a friss lemez sem vág új ösvényt a zenekar számára, a kilenc tétel egyike sem újítja meg sem a Dream Theater hangzását, sem kompozíciós elveit. Összegzésnek, szintézisnek sem nevezném azonban az albumot, jóllehet az önálló dalok egyes megoldásai mind megismétlik a csapat korábbi években már bemutatott és tökélyre fejlesztett technikáit mind Petrucci gitárhangjait, megszólalását, mind Rudess billentyűjátékát tekintve. Mégis szeretnék apologétája lenni a Dream Theaternek, amennyiben ennek a fajta posztmodern stíluskavalkádnak továbbra sem látom az igazi továbbvivőit, átalakítóit, módosítóit (ha csak a Between the Buried and Me nem az). Hiszen a friss produkció könnyedén, mintegy játékosan forgatja meg valós és művi viszonyát a melodramatikus filmzenés betétekkel és felépítéssel már az ebből a szempontból beszédes című instrumentális intróban (False Awakening Suite), valamint a záró Illumination Theory-ban, nem könnyű ugyanis dönteni afelől, vajon önmaga és a produkció parodisztikus túlzásaként kellene-e hallgatnunk a lemezt, avagy a hangzásképben és a kivitelezésben elővezetett műfaji kód mentén.
E kettősségben rejlő feszültség végig jellemző az albumra, amely ugyanakkor egyazon dalokon belül vegyíti mesterien a heavy metal kliséket djenttel, a hard rockot vagy aort jazzel, a pszichedeliát a balladával és így tovább. A zenei kreativitást illetően továbbra is a csapat elidegeníthetetlen érdeme, hogy párját ritkítóan professzionális módon köt össze egymástól akár hangsúlyosan elütő témákat, éspedig úgy, hogy a végeredmény nem riffek vagy témák egymás mellé helyezésében és ismétlésében nyeri el identitását, hanem a folyamatos változékonyságban és alakulásban.
Bármily regresszív volna is James LaBrie-ék muzsikája a korábbi lemezekhez való hasonlóság okán, innen nézve még mindig magas színvonalon tesznek eleget egy – jóllehet bő két évtizede lefektetett – műfaj feltételeinek. Előbbi miatt el lehet marasztalni őket, és vádolni egy helyben toporgással, anakronisztikussággal vagy meghaladottsággal, aki azonban nem a műfaj évenkénti megújulásában látja az azonnali kiút lehetőségét, annak némi érést követően élményt jelenthet az idei Dream Theater is.
Dream Theater: Dream Theater
Roadrunner, 2013.
9 szám, 68 perc
Kulcsszavak:
Dream Theater