A Wormphlegm zenekar 2001-es demója igazi kultikus utat tett meg, hiszen a kazettán megjelenő opusz először kísértetként járta be a finn doom színteret, majd a rajongók által digitalizálva jutott el egy relatíve szélesebb – persze még mindig underground – nyilvánossághoz. Az elharapódzó fertőzés nem véletlen, hiszen itt egy valóban különleges zenei szubsztanciáról van szó, amely új utakat nyitott a Thergothon, Unholy, Skepticism zenekarok nevével jellemezhető finn funeral doom kontextusban.
Az alakuló/mutálódó – a kétezres években ultra doomnak is nevezett – zenei közeg nyitott volt a teljes belassulásra, a gótikus, hangulati klisék leépítésére, illetve a különböző, akár ipari és drone irányokban való kísérletezésre, de a Wormphlegm mégis új paradigmát képviselt, hiszen az okkult háttérrel dolgozó zenekar a "büntetést", illetve a "kínzást" (torture) jelölte ki esztétikai és ideológiai alapprincípiumként.
Az egyetlen 32 perces "dalból" álló In an Excruciating... tematikusan is egy kínzókamrában játszódó jelenetet visz színre, teszi ezt méghozzá dramatizált formában, egy "kínzómester" (master) és egy "tanítvány" (minion) párhuzamos szerepeltetésével, akiket a két eltérő extrém vokál (mély hörgés és magasan deklamáló sikoly) segít megkülönböztetni. A jelenet narratív magja egyfajta "beavatás", hiszen a mester a kínzókamra pokolvilágában híres vallási-mitológiai-politikai figurák (Buddha, Martin Luther King, Jehova stb.) kínzására instruálja tanítványát. A monoton vezérmotívumot a két vokál acsarkodó indái szövik körül, így a zene "időtlen" vonulása egy negatív örökkévalóságot szuggerál, ami egy befagyott "pokolidőnek" felel meg, vagyis a büntetés örök visszatérésének.
Az extrém vokál zeneelméleti értelmezésének egyik alaptétele, miszerint a "hang" torzítása során egyfajta dezantropomorfizációs folyamat megy végbe, vagyis a vokál elveszti eredetének humán indexeit és mechanizált effektusként válik a zenei folyamat érzéki elemévé. Az extrém vokál határsértő jellegét ugyanakkor épp annak köszönheti, ahogy zenei eseményként mutatja fel a humán eredettől való elkülönböződését, vagyis egyszerre tűnik emberinek és nem-emberinek. A Wormphlegm-album vokálrendszere ezt a játékot a kínzás-megkínzatás mimetikus erőterében viszi színre, vagyis a dehumanizálódás úgy tesz szert drámai potenciálra, hogy a hang "elembertelenedése" antropológiailag a fájdalom "elszenvedéseként" olvasható. Ugyanakkor mégsem maradunk meg a mimetikus (ön)kifejezés naiv paradigmájában, hiszen ez a törekvés fiziológiai szintre redukálja a gótikus doom "szenvedő" vokálját. Itt nincsen semmilyen szubjektív bensőségesség, melynek dekadens (világ)fájdalmát a vokál "tolmácsolja", ehelyett a megkínzott "hús" beszél elvesztett emberi formájáról.
Ha ezen az antropológiai nyomvonalon haladunk tovább, akkor a torture doom esztétikai modelljéül Phalarisz bronzbikája kínálkozik. A felhevített szerkezetbe zárt áldozat kínhalálát a bronzbika fején elhelyezett fúvós szerkezet hangosította ki. A torture doom esztétikai paradoxonja – melyet a Wormphlegm-lemez reflektál is – épp az, hogy hogyan válhat egy ilyen "hangtörténés" esztétikai karakterűvé. A bronzbika használatakor elképzelhető, hogy a kihangosító eszköz egyszerre át is alakította ("esztétizálta") a hangot, vagyis a dehumanizálódást valamilyen hagyományos szépségeszmény irányába absztrahálta tovább. Az In an Excruciating... esetében azonban nem puszta szublimáció történik, hanem inkább esztétikai újraszerkesztés, hiszen a dehumanizálódás során végig megőrződik az emberi "nyom", ugyanakkor a kínhalál motívumai mégis egy esztétikailag vonzó struktúrába – melyet főként a ritmusszekció teremt meg – épülnek bele.
Ez a provokatív stratégia az ugyancsak a kétezres években elszaporodó torture porn filmek (Hostel-trilógia, Woman stb.) esztétikájára emlékeztet, melyekben a kínzás-szekvenciák kilépnek a történetmesélés struktúrájából – vagyis nem bővítik "jelentéssel" a látottakat –, és a szubverzív testi jelenlét irányában fogalmazzák újra a fájdalom képeit. A Wormphlegm-lemez erősségét is ennek a kényelmetlen érzékiségnek a megteremtése alkotja, ugyanakkor a zenekar a későbbiekben nem tudta megismételni ezt a teljesítmény, a Tomb of the Ancient King (2006) című első és egyben utolsó nagylemezük már egy konvencionálisabb, bár végig színvonalas munka. Mindeközben az In an Excruciating... esztétikai tortúrája példaértékűvé vált számos más zenekar számára (Yhdarl, Senthil, Stabat Mater stb.), és máig az egyik legnyugtalanítóbb extrém doom albumnak számít.
NZM
Wormphlegm: In an Excruciating Way Infested with Vermin and Violated by Executioners Who Practise Incendiarism and Desanctifying the Pious (2001)
Self-released/independent, 1 szám, 32 perc