2013. 12. 29.
…and the winner is: Korn – Korn: The Paradigm Shift
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
…and the winner is: Korn – Korn: The Paradigm Shift
A kilencvenes évek zenei stílusátrendeződéseinek egyik nagy nyertese a Korn zenekar volt, amely úgy vált az akkoriban nu metálnak nevezett irány éllovasává, hogy egyszerre tartott távolságot a grunge és a tradicionális heavy metál jellegzetes jegyeitől, valamint az igazán durvának (és technikásnak) tartott underground bandák megszólalásától. A jellemzően mélyre hangolt gitárok, a relatíve egyszerű és sematikus refrénközpontúság, a társadalmi szerepszerűség felől az "én" belső dilemmái felé forduló attitűd a fiatalabb, már tudatosan zenét választó hallgatókat érte el, és bár a zenekar több pályatársa, ha nem is hasonló, de megközelítő sikerben és elismerésben részesült az ezredforduló környékén, a Korn kapcsán elmondható, hogy ma is működőképes, sőt széles közönségérdeklődését megtartó, kreatív zenekar maradt.

Ennek miértje azok számára, akik a nu metálban múló őrületet láttak a metálzene "legsötétebb" korának nevezett kilencvenes évek eleje-közepe táján, nem feltétlenül egyértelmű. Amikor a keményebb zenéket látszólag kiszorította a grunge, az alternatív zene vagy a pop-punk muzsika – ne feledjük: ekkoriban még a televízió és a rádió volt a zeneterjesztés és -forgalmazás legfőbb közege –, és olyan kísérletek borzolták a rajongók idegeit, mint a Metallica Load (1996) és ReLoad (1997) lemezei, néhány már akkor is népszerű, újító és igazán brutális zenét játszó bandát (Pantera, Machine Head, Fear Factory) leszámítva nemigen látszott, lesz-e hasonló virágzása a metál stílusoknak, mint mondjuk a (valamelyest persze egysíkúbb, vagy ha úgy tetszik, zeneileg egységesebb, kevésbé burjánzó) nyolcvanas években. A metál akkoriban a rocktól megörökölt ellenkulturális szerepben tetszelgett elsősorban; a kilencvenes évek modernebb hangzású csapatai kevésbé a "képviseleti" retorikát, mint inkább az egyéni problémákat feleltették meg a súlyos hangzások kifejezőerejének. A nu metálnak titulált Korn a zenekar nevével azonos című bemutatkozó albumával (1994), majd második lemezével (Life is Peachy, 1996) úgy tudta megszólítani a keményebb kötésű zenékre vágyó tiniket (akiknek az Iron Maiden, a Judas Priest ugyanúgy nem sokat mondott, mint mondjuk a Slayer, vagy másfelől az Alice in Chains és a The Offspring), hogy közben egyfajta cezurát húzott a hagyományos stílusok és önmaga közt. Persze elképzelhető, hogy pusztán arról van szó: ha valami új, mégis nagy népszerűségre tesz szert, az a régiek szemében pontosan a tagadott értékeket képviseli (azaz populáris, efemer, piacorientált).
 

Bár a Korn az elmúlt húsz évben számos kritikában részesült, a rájuk irányuló figyelem talán azért is maradhatott fenn a mai napig, mert sohasem másolta magát, egyszer sem készítette el ugyanazt a lemezt, amit előzőleg. Akadt ugyan példa arra, amikor maga is belefutott olyan próbálkozásba (például 2010-ben, a Korn III: Remember Who You Are során), amely bevallottan valami réginek, ismerősnek, már ki- vagy feltaláltnak az ismétlését, a hozzá való visszatérést ígérte, azonban a rajongói kritikában e gyakorlat mindig kettős megítélésű: míg általában mindig mindenki a hőskorszakot várja vissza, a teljes hátraarcot többnyire csak az igazán fanatikusok képesek újként (is) értékelni.
 
A Korn tehát sohasem készítette el ugyanazt a lemezt; zenészei nagyjából jól behatárolható, és talán nem is túlságosan tág zenei horizontban alkotnak, így a zenekar minden egyes alkalommal innovatív potenciállal volt képes albumot létrehozni. Nem állítható, hogy mondjuk a harmadik Follow the Leader (1998) az első kettőhöz hasonlítana, vagy az azt rögtön egy esztendővel követő Issues (1999) ne hozott volna a megelőzőhöz képest, ha nem is gyökeres, de észrevehető változást. Mindez tovább is sorolható: a 2002-es, kiemelkedő és a kritikusok által is méltatott Untouchables egyáltalán nem feleltethető meg kizárólagosan a zenekar addigi munkásságának, miként a későbbi, oly remek és meglepő kísérletek sem, mint a 2007-es Untitled vagy az elektronikus-dubstepes hátszéllel (?) készült The Path of Totality. Innen nézve a friss, idei The Paradigm Shift olyan anyag lett, amelyről az ismert elemek és klisék ellenére sem mondható el, hogy elkészült vagy elkészülhetett volna másfél évtizeddel korábban.
 
 

E hosszas áttekintés után ugyan furán venné ki magát, ha azt mondanám, 2013-ban nem érdemes azon merengeni, él és virul vagy kifulladt-e a nu metál, ám tekintve, hogy az irányzat megnevezésében a jelző a kilencvenes évek második felét illetően még evidensnek volt tekinthető, manapság kevésbé egyértelmű. A Korn legföljebb önmagához képest lehet új vagy újszerű, éppen ezért fentebb is elsősorban a belső fejlődéstörténetre, és csak érintőlegesen az irányzatok történetére fókuszáltam. A friss lemez titka egyébként, bármily egyszerűnek tűnik is első hallásra ez a fajta muzsika, mint a legtöbb igazán jó zene esetében, a "lassú" hallgatásban rejlik. Akadnak a korongon ugyan azonnal ható, fogós és dögös, így a nu metál "dicső" vagy hétköznapi értelemben vett stílusjegyeit megidéző tételek – például rögvest az albumot nyitó Prey for Me vagy a klipesített Love and Meth –, az egyébként a befogadás korai szakaszában összemosódó és egymáshoz nagyon hasonlónak mutatkozó darabok idővel elnyerik végleges arcukat, és föltárják azokat az apró különbségeket, egyedítő jegyeket, amelyek miatt újra és újra késztetést érez az ember a tizenegy dal meghallgatására.
 
Ami összességében elmondható, hogy (újfent) előtérbe kerültek a mélyre hangolt és súlyosabb megszólalású gitárok, háttérbe szorult a korábban helyenként eluralkodó különös, klausztrofób és már-már beteges hangulat (Issues, Untitled), valamint az elektronika, ugyanakkor a finom zenei megoldások, legyenek azok akár hagyományos hangszerelésűek (Lullaby for a Sadist) vagy műfajidegenek (Never never), azt mutatják, hogy Jonathan Davisék a mai napig nem a gyártásra, inkább az alkotásra igyekeznek berendezkedni. Ez még akkor is így van, ha a lemez fogadtatását olyan tényezők is nagyban befolyásolják, mint Brian "Head" Welch gitáros hosszú idő után történő visszatérése a zenekarba, akinek a Korn a kilencvenes évek elején az egyedi megszólalását, stílusát köszönhette. Ennek hatására például a The Paradigm Shift esetében szinte kötelező összehasonlítási gyakorlat alakult ki a korai időkkel. Minthogy a zene érzéki médium, nincs abban semmi különös, hogy a különböző elvárások eltérő megítélést eredményeznek, és a Kornnak egészen bizonyosan akad olyan hallgatója, aki épp az említett ok miatt puszta retrót lát a friss lemezben, míg más egy professzinálisan elgondolt és kivitelezett albumot. Bárhogy is, az biztosnak tűnik, hogy van ennek a néhány zenésznek a közösen létrehozott munkásságában valami, ami miatt figyelni kell rá, és ha ezt a valamit esztétikai élménynek vagy tapasztalatnak hívjuk, akkor nem lehet hasonló vagy ugyanolyan, mint másoké. Függetlenül attól, milyen előítéletekkel vagyunk e mostanra szintén nosztalgikusan felidézhető stílussal szemben.


10/9

A szöveg eredeti megjelenésének helye: http://kulter.hu/

 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés