2013. 12. 31.
Túl az emberin – Sepultura: The Mediator Between Head and Hands Must Be the Heart
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az utóbbi tizen-egynéhány év Sepulturájáról szólva az unásig ismételt szólamokkal dohog a közbeszéd, nevezetesen, létezik-e a brazil zenekar az alapító Max és Igor Cavalera nélkül, s ha igen, Andreas Kisser gitáros és később érkezett társai miért nem új néven folytatták pályafutásukat. Nem is beszélve arról, milyen melegen van tartva a napi hírforgalmazásban egy lehetséges Sepu-reunion, melynek a nevet jelenleg viselő csapat, valamint Max és Igor ki tudja, hányféle – egyébként kiváló – projektjeinek ismeretében fölöttébb kérdéses, ha nem is a legitimitása, de az értelme.
 
Elhiszem, s alkalmasint belátja mindenki: a nyolcvanas évek végének és kilencvenes évek elejének Sepulturája meglehetősen nagy hatással volt a műfajra. Eleinte ugyan maguk is Slayer-epigonokként kezdték, de hát ki hibáztatná őket ezért – akkoriban kevés zenekar volt a keményebb irányzatokban, akikre ne lettek volna hatással Hannemanék. Az Arise-t végül a dicső korai thrash-éra (egyik) hattyúdalaként értékelte a korabeli "szaksajtó", s noha a Chaos A. D.-vel és a Roots-cal tényleg új korszak vette kezdetét, a brazilok valójában ekkor kezdtek valami igazán egyénit alkotni. Olyat, amit Max Cavalera a Soulfly korai időszakában produktívan, ám kissé talán mértéket nem ismerve vitt tökélyig (alighanem a Soulfly harmadik és negyedik albumán), Kisserék azonban a kezdeti kavarodást követően más, nem kevésbé egyéni utat törtek maguknak.
 
És míg a Max-féle Soulfly, majd a megtért Igorral létrehozott Cavalera Conspiracy kihozott mindent a kortárs neothrash-ből, amit csak lehetett, addig a mindinkább magára maradó és önmagával már csupán nevében azonos Sepultura úgy döntött, nem száll be a versenybe, és se a Roots-lemezzel kezdődő törzsi hacacárét, sem a thrash-gyökerek újrafőzésének csatáját nem vívta maradéktalanul. Néhány, pusztán részlegesen értékelhető és különféle próbálkozásokat, kísérletet fölvonultató album (Against, Nation, Roorback) után a Dante XXI., valamint az A-lex koncepciózus megoldásai immár a maga zenei experimentalizmusát fölvállaló bandát mutatott – hogy mennyire tág horizontban, az persze vita tárgya lehet –, és ezek hallhatóan-vállaltan individuális hangja, fölépítése, kivitelezése legkésőbb ekkor világossá tette, hogy Kisserék önálló zenei univerzumban igyekeznek gondolkodni, múltidézésre pedig legföljebb a turnékon hajlandók. Mielőtt azonban a Kairos vagy a legfrissebb, e szöveg tárgyát képező Mediator-lemezt párhuzamba igyekeznénk állítani a Max (és később Igor) által fölélesztett thrash-hagyományokkal, sietek megállapítani, hogy a Sepultura idei teljesítménye, ha thrash-ről is szólunk, igazából nem hasonlít egyik kései Soulfly-lemezre sem vagy a Cavalera Conspiracy bármelyikére. Sem dalok, sem zenei fölfogás, sem megszólalás terén.
 

Kezdjük az utóbbival. A Mediator soundjának sem klasszikus, sem neothrash emlékezete nincsen. Zajos, maszatos, koszos, azaz nem tiszta megszólalásról beszélhetünk, amely a magam részéről a posztmetál zenekarokét juttatja eszembe, s ezzel óhatatlanul is valamin túlinak az érzetét kelti. Kisser gitárja zúg, búg és nyekereg, ha kell, horzsol, ám se élesnek, sem fűrész-hangzásúnak nem mondanám; a bőgő előtérben van, sőt gyakorta kiemelt szerepet játszik nem csupán a hangzásképben, de a dalok szerkezeti megalkotottságát tekintve is (átkötéseknél, kiállásoknál, új témák bevezetésénél, ismételt témák új perspektívába helyezésekor). A dob pufog, tompa, mintha elsősorban a tamokra lenne kihegyezve. Ami azért is fölöttébb érdekes, mert a lemezen ugyan bizonyos "dramaturgiai" pontokon, váltásokkor vagy témák bevezetésekor, azaz többnyire fokozó funkcióval hallhatunk kiegészítő ütősöket, kongát, miegymást, mégsem föltétlen az – egyébként mutatóban meglévő – "törzsi" hangulat játssza a főszerepet. A lábdobok és minden egyébnek a tamhoz való igazítása mintha úgy kenné el a dobok megszólalása közti különbségeket, miként Kisser gitárja a különböző, zajos és búgós hangolások közt a thrash műfaji identitását relativizálja akkor is, amikor egyébként a műfajból ismerős témák köszönnek vissza. Mindehhez Derrick Green énekes szanaszét torzított éneksávja kapcsolódik, amelyben dallam alig, s üvöltés vagy ordítás is csak azért ismerhető föl, mert a hallgató voltaképp "tudja", hol mit kell hallania.
 
A kérdésre, mindez miért alakult így a Sepultura idei lemezén, alighanem többféle válasz is adható – magam egyet vezetek elő. A dalcímek sok esetben valamilyen természeti vagy ember okozta, de emberellenes, emberen túli és/vagy pusztító jelenséget vetítenek előre: ilyen a Trauma of War, az Impendig Doom, a Tsunami, de még a Grief vagy a Manipulation of Tragedy is. Vagyis könnyen lehet, hogy a zenészek elgondolása az volt: olyan hangzásképet létrehozni, amely jóformán "hátrahagyja" humán eredetét, s annak pusztán emlékezetét őrzi meg. Ha a Meshuggah vagy a Fear Factory és követői gépies, mechanikus hangzásvilága egy oldala mindezeknek, a műfaji reflexióval hatványozottan bíró posztmetál pedig az egyik lehetséges másik, akkor a Sepultura úgy maradt meg bizonyos thrash-hagyományokon belül, hogy megszólalását a "poszt" jelentésvilágának megfelelően alakította, a zajsávvá módosított ének ennek megfelelően eltörölni látszik emberi eredetét. Még akkor is, ha egyes üvöltések, ordítások az érzelmi kifejezés potenciálját képviselik, amelynek föltételeznie kellene valamiféle organikusat, emberből jövőt. Innen nézve nyer különös jelentőséget a lemez címe, amely ehhez képest paradox módon a fej (racionalitás, szervezettség) és a kéz (motorikus mozgás) közti közvetítőként a szívet nevezi meg, amely föltehetően e helyeütt is a humánum centrális metaforájaként jelenik meg.

 
 
 
Ami a dalokat illeti, a lemez szinte hibátlan. A többnyire zajjal, gerjesztésekkel kezdődő és záruló tételek közt magam nemigen találok tölteléket: a nyitó, kaotikus Trauma of War, a fölösleges intróval bíbelődő, majd óriási témaorgiává alakuló The Vatican, a thrash-riffelést a doom tempóival házasító Impendig Doom, a katasztrófa pusztító zuhatagát színre vivő Tsunami vagy az egyszerű témákból építkező, ám annál hatásosabb, Neurosist idéző, világvége-hangulatot keltő Grief egytől egyig markáns atmoszférát teremtenek, s a katartikus pusztulást és bánatot zenébe foglaló Grief után a lemezről az elsőként nyilvánosságra került és lendületesnek szánt The Age of Atheist esetében éreztem egyedül, hogy ezen a ponton sem a lemezt nem képes fölrázni, de nyugodtan le is maradhatott volna a Mediatorról. Annál is inkább, hiszen dinamikailag és erejénél fogja az ezt követő Obsessed nem csupán a Grief szomorú apátiájából képes fölrázni a hallgatót, de logikusabb levezetése az albumnak, amely elé nem érzem szükségesnek a megakasztott groove-okkal operáló átkötőt. Mindezt követően viszont kapunk még egy a végén érzékletesen thrash-be forduló Ratamahatta-átiratot Da Lama Ao Caos címen.
 
Azt hiszem, Kisser gitáros játéka végig a váltásoknak, eltéréseknek, metamorfózisoknak van alárendelve. Ha a műfaji kényszerek recirkulációkat írnak is elő, mindig azon a ponton érkeznek a variációk, új komponensek, amikor kell, a súlykoló ismétlés pedig pusztán addig zajlik, amíg hatásos tud maradni. A szólok olykor egy extrém hangzású riffből fejlődnek ki (pl. The Vatican), máskor zajokat, díszítéseket vagy triolát kapunk, és mindig, minden egyes ponton azt, amit az adott szerkezet megkíván. Ráadásul ugyancsak eltaláltnak tűnik a megoldás, hogy – miként azt a szintén egygitáros Panteránál oly sokszor tapasztalhattuk – a szólok alatt csak a basszus- és a dobsáv hallható, ami a praktikusságon túl jelentős hangulati elemként képes alakítani a dalok arculatát.
 
Ez a lemez nem működik elsőre, sem másodikra, de ötödikre sem föltétlenül. Rengetegszer meghallgattam már, kezdetben háttérzenének, majd mindinkább összpontosítva a figyelmet, s valamiért újra és újra el kellett indítanom. Most már úgy látom, az év egyik remek teljesítményével van dolgom.
 
10/9
 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés