2014. 01. 06.
Kistál és a vadkanalam – évértékelő 2013.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ismét eltelt egy hosszú esztendő, s mi megfogyva bár, de törve nem, átgondoltuk, miként és milyen szempontok alapján hallgattunk zenét az elmúlt évben, embert próbáló és fölöttébb felelősségteljes föladataink közepette mely hanganyagok voltak szívünknek-lelkünknek kedvesek, melyek nem sikerültek úgy, ahogy vártuk vagy szerettük volna. Évértékelőnkben mérlegre tesszük a jól és kevésbé jól sikerült zenei produkciókat.

 
Átmozgató gondolatok évértékeléshez
 
Fodorpe: Engem 2013 legfőképpen abban a tapasztalatban részeltetett, hogy ha túl sok a munka, akkor nem pusztán idő nincs az underground mélyét túrni, de az igény is jóval kisebb az újdonságokra. Anélkül, hogy a szükséglet-elmélet piramisát újra kellene most gondolni, csupán utalok arra, hogy ha nem elsősorban az eszképizmus és/vagy az ifjúkori identitáselem megőrzése őszülő üstökkel az elsődleges motiváló erő (persze mindkettő érthető és helyénvaló – mondhatnánk: mélyen emberi), mely a zenehallgatás és koncertlátogatás mögött meghúzódik, akkor egyszerűen elengedhetetlen valamiféle nyitott és nyugodt befogadói alaphangoltság az esztétikai élmény megszületése érdekében. Ha ez nincs, akkor persze még jól érezhetem magam egy elsőre is hatásos új anyagot hallgatva, vagy épp az otthonosság érzésével megajándékozó baráti körben a megszokott pinceklub gyomrában, de a megértve/megélve fölfedezés tapasztalata aligha fog megszületni. Summa summarum: a 2013-as esztendő minden bizonnyal sokkal gazdagabb volt annál, mint amennyire én nyitott tudtam lenni. Ami nem elsősorban a zenehallgatásra szánt órák számában volt mérhető nálam, inkább abban, hogy nem mindig volt erőm valóban “elsajátítani" azokat az új zenei anyagokat, amelyekre rábukkantam – vagyis inkább csak regisztráltam meglétüket, s érezni véltem minőségüket, de a termékeny, lassú és figyelmes befogadás gyakran elmaradt, éppen ezért az évértékelés során indokolt lesz óvatosan fogalmaznom, és listát sem állítok.
 
LVP: 2013 számomra azért volt valamelyest eltérő a korábbiakhoz képest – zenehallgatást, a zene befogadását tekintve –, mert sokkal kevesebb élő teljesítménynek voltam részese. Hogy ennek mi a pontos oka, azt magam is csupán találgatom: kedvem lett volna megnézni olyan kedvenceimet, akik itthon is fölléptek, mint például az Enslaved vagy a Sólstafír, valahogy mégis kihagytam a koncertjüket, s ennek csak részben oka, hogy spórolni igyekeztem a 4-7000 forintos bandákon. Talán az is észrevehető változás volt magam számára a koncertlátogatásokat illetően, hogy egyáltalán nem mentem kis klubokba “underground" csapatokat hallgatni – lett légyenek honiak vagy külhoniak –, és ezt aligha pusztán kedv vagy akarathiány kérdéseként tudtam értelmezni. Lehangolónak találtam volna, hogy mégoly lelkes zenerajongóként hetente kétszer megnézzek valamit, amiből mindössze mások ördögvillázása, némi rosszul hangolt zaj és az úgynevezett vadkanként túrás, fejrázás marad meg.
 
Ehhez képest természetesen több hanganyaggal ismerkedtem meg idén, azonban ugyancsak először álltam hozzá úgy a zenekarok friss lemezeihez, hogy amelyekben első vagy második nekifutásra is találok potenciált, illetve újrahallgatásra való ösztönzést magamban, azokkal érdemben is igyekszem foglalkozni. Ennélfogva mégoly bőséges lehetett a mainstream vagy az underground kínálat, egész egyszerűen nem a habzsolási kedv és a felszínes ismerkedés motivált, amely során legföljebb a már ezerszer hallott elemek újrajátszásának örül az elfoglalt hallgató, hanem hogy a számomra érdekesnek és elmélyedésre alkalmasnak talált produkciókkal lehetőség szerint szoros barátságot kössek. Vagyis a kevesebb több elve motivált tavaly, ha nem is tudatosan. Listát viszont ennek ellenére – vagy ahogy mondani szokták: épp ezért – készítettem, amely alant, a cikk végén megtalálható.
 
 
Műfajok, stílusok, médiumok
 
Fodorpe: Noha korábban sem voltam abban az értelemben jó hallgatója a “könnyű" zenéknek, hogy soha nem dalokra összpontosítottam, hanem mindig lemezekre (rádióban képtelen vagyok zenét hallgatni), tavaly még erősebbé vált a hosszabb kompozíciók iránti vonzalmam. Ezt egyfelelől a Mezzo közvetítései nyújtották számomra – örömmel értesültem arról, hogy az év egyik legfontosabb opera-eseménye a Mezzo szerkesztősége szerint is Leonardo Vinci Arteserse-e Silviu Purcarete rendezésében, melyet tavaly többször is volt alkalmam a televízióban látni, s miközben persze ennek a barokk operának az utalásrendszere messze meghaladja az én műveltségemet, elementáris erejű multimediális spektákulum volt számomra. Másfelől munka mellé sok elektronikus zenét hallgattam tavaly, mert a megközelítőleg egy óra hosszú mixek ívére és belső dinamikájára gyakran jobban rá tudtam érezni, mint a 10 különálló dalt tartalmazó metállemezekre. Főleg magyar DJ-ket hallgattam, elsősorban Ludmillát és Palotait.
 
A honi kortárs népzene történéseit sem a hozzá illő elmélyültséggel tanulmányoztam – mindenesetre az általam is réges-rég várt citeralemez Lajkó Félixtől bearanyozta jó pár órám (bár az az elemi lendület, ami az Ébredni-ben volt korábban hallható, itt csak ritkán bukkan föl; persze a hangulat és a kimunkáltság fenséges), s a napokban a mainstream sajtóban is dicsért Buda Folk Band új lemeze is fölöttébb finom.
 
LVP: Viszonylag konzervatív ízlésvilágúként nálam idén is metállemezek pörögtek; más jellegű zenékkel (jazzel, elektro-poppal, alternatív muzsikákkal) vagy barátaim révén találkoztam, vagy valamilyen szakmai úton-módon (pl. Wagnerrel vagy Mozarttal, akiket természetesen ismertem korábban, de hozzávetőlegesen értő hallgatójuk az elmúlt évben kellett csak, hogy legalább rövid ideig legyek). Számos kedves zenekarom jelentkezett 2013-ban friss lemezzel, ezeket az ismert módon három kategóriába tudtam rendezni: az egyikbe kerültek azok, amelyeket sokszor újrahallgattam és tetszettek, a másikba azok, amelyekben csalódtam, a harmadikba pedig azok, amelyek semmilyen viszonyulást nem váltottak ki belőlem. Hozzátenném persze, hogy az egyébként kedvelt zenekarok esetében a neutrális hatás a csalódás kategóriájába tartozott.
 
Lássuk azonban, a fentieken kívül, illetve mellettük kiket neveznénk meg, immár felsorolásszerűen, akikre odafigyeltünk tavaly, és produkciójukat összesítő listánkon említésre érdemesnek tartjuk, mert hatottak ránk.
 
Fodorpe: Mivel a francia Hacride okos és érzelemdús groove zenéjért főképp a 2009-es Lazarus okán tudtam lelkesedni, vártam a friss anyagukat – aztán a Back to Where You've Never Been című friss lemez két hallgatás után a feledésé lett nálam. Nagyobb baj, hogy az első négy albumával műfajtörténetileg meghatározó teljesítményt nyújtó The Oceantől immár véglegesnek tűnő búcsút kellett vennem a Pelagial miatt. S ha már efféle “post" zenékről esik épp szó, akkor a Pelican a Forever Becoming-gal számomra újra hallgatható lett az elmúlt lemezek post-rockos cincogása után, de a Russian Circles erős anyaga (Memorial) azért sokkal jobb, és szintén örömteli, hogy a Cult of Luna és a Rosetta tavaly újra megmutatta, hogy bár a műfaj nagyjából kimúlóban, ők azért még tudnak minőségi lemezt írni. Ahogy látom, az angolszász sajtó nagyon dicsérte/dicséri a tavalyi Kylesa-albumot, de őszintén szólva, nekem úgy tűnik, volt ez a banda korábban (2006 és 2010 között) jobb formában is.
 
LVP: Az általad említett zenekarok közül, valamint a posztmetál műfajból a legnagyobbaknak tartottakkal próbálkoztam, a The Ocean anyaga azonban engem sem győzött meg. A Pelican lemezét ímmel-ámmal fogyasztottam, nem tartott sokáig az érdeklődés, noha hallhatóan jó produkcióról van szó. A poszt-metalcore vagy ki tudja, miféle ösvényen közlekedő Bring me the Horizon tavalyi Sempiternalját viszont újrahallgatásnak érdemesnek véltem, kitart ez az album talán idén is.
 
A tradicionálisabb metál műfajokban friss anyaggal jelentkezett a Sodom, a DevilDriver, a Soulfly, a Carcass, a Death Angel, a Trouble, a Deicide, az Orphaned Land, a Soilwork, a Newsted, az Evile, a Motörhead, az Artillery, a Voivod, a Six Feet Under, a Hatebreed, a Megadeth és a Trivium is – ezek a zenekarok többnyire csalódást keltettek bennem, vagy nem hozták a szokott (olykor nem is túlságosan magas) szintjüket, esetleg többet vártam volna tőlük – pl. Newstedtől debütálás gyanánt mindenképp, de a Soulfly önismétlése, elfulladó játéka vagy a Hatebreed teljesen röhejessé váló hardcore-ja is csak azokat lehet képes megfogni, akik egyébként sem vágynak nagyon bonyolult vagy új/más zenei élményekre, illetve fanatikusai az említett bandáknak. A Sodom, a Deicide, a Trouble vagy a Carcass a műfaji eltunyulás és önismétlés iskolapéldái akkor is, ha egyebekben professzionális muzsikusokról beszélhetünk.
 
Fodorpe: Tradicionálisabb metálműfajok új anyagai iránt 2013-ban is kevés érdeklődést mutattam (legyen ez persze az én bajom), miközben az általad említett bandák némelyikének klasszikus lemezeit időről időre kedvvel hallgatom. A műfajok történetiségéről több írásunkban merengtünk már, ezért ezt a témát most csak röviden hozom szóba: ha jól látom, mostanság az a helyzet, hogy a metál mondjuk 40 éves története folyamatosan újra van játszva friss lemezeken – egyfelől ott vannak a múltat megtanult, de ahhoz általában keveset hozzáadni képes vintage-bandák jóformán minden műfajban a doomtól a heavyn, thrashen át a deathig, másfelől a régi nagy öregek is vagy termelnek szorgosan, vagy legalábbis egy-egy dobás erejéig összeállnak, az persze más kérdés, hogy milyen eredménnyel.
 
A Trouble régi nagy kedvencem, a The Distortion Field-et viszont nem sikerült megszeretnem. Az új Deep Purple számomra egyértelmű csalódás – az új ötlet is kevés, a lendület és az erő szintén, s hát talán sosem éreztem azt ennyire, hogy ez a zenekar Blackmore nélkül azért korántsem az a kategória, mint ami egykor vele volt. A Black Sabbath-et külön cikkben dicsértük – ha arra gondolok, melyik 2013-as metállemezt hallgattam meg a legtöbbször, akkor számomra a műfajban ez a legfontosabb lemez.
 
LVP: A Black Sabbath 2013-as teljesítményét magam is nagyra tartom, és megítélésében ugyan szerepet játszhatott a lemez zeneipari kontextusa, az esztétikai élmény kialakulásában nem, hiszen sohasem az alapján kedveltem vagy kevésbé kedveltem alkotásokat, hogy ki mennyi pénzért és milyen motivációból hozta létre azt. A Sabbath 13-as albuma egyértelműen profi, nagyszabásúnak is mondható, töltelék nélküli anyag, és nem csupán a nosztalgia miatt van helye az év végi listán.
 
 
Esztétikai élmény, listás jelöltek
 
LVP: Akad még néhány zenekar, amelyeknek a friss termése pozitív és igenlő érzéseket keltett bennem. A Max Cavalera nélküli Sepultura The Mediator-lemeze mindenképp ilyen: hangzásában és stílusában is nem járt utakat igyekszik földeríteni. A Korn újfent bebizonyította a The Paradigm Shifttel, hogy folyamatosan változó, módosuló produkcióra képes, a Dream Theater pedig hozta a maga karneváli formáját, méghozzá magasabb szinten, mint legutóbb, Mangini debütálásakor. Igen kellemes meglepetés volt számomra az utóbb a Slipknotból kikerült Joey Jordison dobos projektjének, a Scar the Martyrnak a bemutatkozó anyaga, amely túlnyújtottsága és megalomán jellege ellenére is a kései Slipknot dallamos, modern fölfogásának kiszélesítését nyújtja. S ha már az anyazenekar szóba került, Corey Taylor slágertermelő csapata, a Stone Sour is szerzett némi örömet a House of Gold and Bones második részével. Az Amon Amarth északi melodikus death metalját lendületes heavy-újraírásokkal dobta föl egy egységes és erőteljes új albumon (Deceiver of the Gods), a Killswitch Engage pedig ugyancsak célratörő és magas színvonalú CD-t szállított a visszatérő Jesse Leach énekessel (Disarm the Descent). A szívemhez legközelebb álló Amorphis pedig hozta a maga mély, emocionális, színes anyagát Circle címmel. A művészies megközelítés díját ebben az esztendőben is Ihsahn nyerte a Das Seelenbrechennel. A neothrash-iskola éltanulója az Onslaught volt VI. című lemezével; Phil Anselmo pedig experimentális avantgárdot igyekezett játszani, mérsékelt eredménnyel és sikerrel (Walk Through Exit Only). A lassan 30 éves popkisasszony, Avril Lavigne, szívem egyik csücske, alighanem eddigi leggyengébb albumát hozta össze (self-titled), de még így sem tudom kivakarni a fejemből új dalait.
 
Fodorpe: Én hagyományosan szoktam bízni a death metal bandákban, főleg azokban, akik nem a nyolcvanas évek újrajátszásában érdekeltek. Az Immolationre 2013-ban is lehetett számítani. A death körökben kisebb szenzácónak számító Gorguts visszatérésének is örültem – a Coloraid Saint cím lemezük persze hosszú s egy idő után sajnos kissé unalmas, de azért még így is jobb, mint amire előzetesen számítottam attól a bandától, amelyet egy ideje leginkább azért értékelek, mert többek között ők is inspirálták a nagyszerű új-zélandi Ulcerate-et, akiket tavaly ért utol a tökéletes lemezeket közreadó bandák “átka": a Vermis igazolta azt, amit korábban sejtettem, az Everything is Fire és a Destroyers of All a maga stílusában felülmúlhatatlan. A fiatal death bandák közül leginkább a Cryptodira Recursions című EP-je tetszett.
 
LVP: Ha listába kellene szednem, akkor tehát a következő zenekarokat és lemezeket említeném 2013-ból:
 
1. Amorphis: Circle
2. Sepultura: The Mediator between Head and Hands Must be the Heart
3. Korn: The Paradigm Shift
4. Scar the Martyr: Scar the Martyr
5. Killswitch Engage: Disarm the Descent
6. Dream Theater: Dream Theater
7. Amon Amarth: Deceiver of the Gods
8. Black Sabbath: 13
9. Stone Sour: House of Gold and Bones part 2.
10. Avril Lavigne: Avril Lavigne
11. Onslaught: VI.
12. Ihsahn: Das Seelenbrechen
13. Philip H. Anselmo & The Illegals: Walk Through Exit Only
14. Bring Me the Horizon: Sempiternal
15. Soulfly: Savages
 

 
Kulcsszavak: évértékelő

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés