Olvasom a mai hírekben, történetesen épp a francia Gojira zenekar készülő lemeze kapcsán, hogy az albumformátum haldoklik. Az emberek nem hallgatnak hagyományos, 10-14 számot tartalmazó, 40-60 perces lemezeket (ezt már én teszem hozzá, zanzásítva a muzsikusok bánatát), dalokat hallgatnak, nem érdekli őket egy koncepciózus anyag (minden lemezanyag az), könyvet sem olvasnak, itt a világvége. Az alábbiakban egyetlen példával, a Down új EP-jével igyekszem röviden cáfolni a végítélet előhírnökeit.
Azt mondja Joe Duplantier, hogy "[r]övid, nagyon dinamikus lemezben gondolkodom, de tényleg annyi anyagunk van, hogy akár három albumot is összerakhatnánk belőle. De mi az egyszerűségben hiszünk, és old school módon csinálunk lemezt. Persze azt is csinálhatnánk, hogy néha kijövünk egy dallal, és ennyi. Manapság jobb is lenne ez a módszer, és szerintem a zenekarok egyre inkább ebbe az irányba haladnak. Úgy gondolom, az albumformátum haldoklik: szerintem a csapatok egyre inkább úgy dolgoznak majd, hogy a turné végeztével dolgoznak egy hetet, kiadnak egy dalt, majd mennek vissza turnézni. De mi régimódibbak vagyunk, és azt akarjuk, hogy az albumok továbbra is alapvető szerepet játsszanak a karrierünkben. Olyan ez, mintha a saját, személyes bibliánkat írnánk: roppant intenzív folyamat." (Kiemelések: LVP.)
Vagyis egyfelől haldoklik az albumformátum, de mi, régivágású hallgatók továbbra sem odavetett dalokban, hanyagul szétszórt morzsákban, alkalmi élvezetekben tobzódunk, hanem tartalmas és egészestés élményt szeretnénk, mint a bográcsos marhapörkölt nokedlivel, uborkával, száraz vörösborral. Hogy utána kifeküdjünk.
Azért azt is mondja az énekes-gitáros, hogy "[k]icsit másképp állunk a dolgokhoz: kukázzuk a riffeket, kukázzuk a dalokat. Azelőtt megírtunk tizenkét nótát, aztán stúdióba vonultunk, és pontosan ugyanúgy rögzítettük őket, ahogy a demókon szerepeltek. Minden dalból kihoztuk a legtöbbet, egészen addig gyűrtük őket, amíg a lehető legjobbak nem lettek. Most viszont másképp dolgozunk. Ha felbukkan egy riff, ami már az elején is unalmasnak tűnik, akkor kihajítjuk ahelyett, hogy megpróbálnánk érdekesebbé tenni. Legalább húsz dalötletünk van, de még dolgozunk azon, hogy összerakjuk őket."
Ennek nincs semmi értelme. Hiszen logikusan az következne belőle, hogy korábban az unalmas témákat is addig alakították, amíg kevésbé unalmasak nem lettek, majd fölrakták őket az aktuális lemezre. De vajon nem mindenki úgy dolgozik, hogy a kevésbé érdekes ötleteit elhajítja, a jókat megtartja, dolgozik rajtuk, formálja őket, dagasztja-keleszti, kisüti? Láthatóan-hallhatóan nem. A Phil Anselmo vezette, Kirk Windstein által elhagyott Down például megpróbált 6 számos EP-kben gondolkodni, vélvén, hogy az egyszeri műkedvelő képtelen egy teljes órán keresztül koncentrálni, alkalmasint nem is érdekli a zárt (nyitott) műalkotás, hol az eleje, hol a vége az albumnak. Dalokat akar – 5 perc, amíg elér a metróig, 10, amíg utazik, még 5 perc, amíg beér az irodába. Félórás ebédidő. Bizonyára lehet teljeset alkotni rövidebb formátumban is, különben miért (nem) olvasunk novellákat, novellásköteteket, nézünk sorozatokat? Ha a Game of Thronesnál bevált, majd beválik a muzsikában is.
A rossz hír az, hogy nem igazán. A Down például a IV. – Part II.-re újfent 6 nótát rögzített összesen nagyjából 37 perc hosszan; csaknem egy album, gondolhatnánk, sőt bő 7 perccel hosszabb, mint a Reign in Blood. Mégis: a Reign in Blood lemez, a Part II. nem. A Gojira kukázásra adta a fejét, s elvileg az EP-formátum lényege épp ez volna; hagyjuk a gyengébb pillanatokat elveszni, az erőseket megragadjuk. Kevés dalnál jobban kiütközik a hiány, a szerkesztetlenség, a slendrián munka, a motiváció híja. Eddig két EP jelent meg a négyrészesre tervezett IV-es Down részeként, összesen 12 dal, és nagyjából mindettőn 3-3 dalt a szemétbe lehetne dobni, mert pontosan az történt, amit a Gojira – és mindenki más, aki hasonlóképp nyilatkozik – el akar kerülni: a zenekar zenét ír, majd ami megszületett, habozás nélkül a világra szabadítja. A kukába való ötletek maradnak, mert nincs távlat, amely által kiszóródna. Várhatóan 24 tétel vár ránk az összesített Down IV-en – képtelenség egységként elgondolni a monstrumot, dupla albumként nem értelmezhető, négy részben pedig széthull darabokra. Ha valóban mindegyik EP-ről a játékidő fele feledhető (még a futballban is akad ilyen meccs), akkor tán megérne várni néhány hónapot-évet, amíg a 24-ből 12 lesz, de az a 12 olyan hatású, mint a daliás időkben, sőt azután, a Bustle megjelenésekor. (Ha nem is olyan. Akkoriban mindenki azt sasolta, mire képes a csapat egy olyan kővé dermedt, klasszikusként értelmezett, hatástörténetének kiszolgáltatott és megközelíthetetlennek vélt anyag után, amely NOLA címen kényszerítette ki – és zárta rövidre – a Down pályafutását.)
Azt hiszem, vagyunk néhányan, akik még az ezredforduló előtt szocializálódtunk, zenei ízlésünk nem csupán azt jelenti, valamilyen zenét kedvvel hallgatunk, de megértjük, mi a különbség egy jó dal és egy jó dal lemezen lévő helye közt. Hogyan is vághatnám ki az Örömódát a IX. szimfóniából? Persze megtehetem, mert szeretem a slágereket, a YouTube-on fent van – azonban egyik a másik nélkül már nem ugyanaz. Meggyőződésem, hogy a Down azon gitárzenét játszó zenekarok közé tartozik, amelynek tagjai anno épp azért kezdtek el jammelni, mert nem olcsó népszerűségre törekedtek. Mi a búbánatot akarnak azoktól, akik 3 perces dalokban mérik az életüket?