2012. 10. 25.
Heti hangadás – "The world is stuck in delirium"
E héttől új rovatot indítunk a Scriptum Metallumon "Heti hangadás" címen. A rovatban aktuális kedvenceinket, éppen hallgatott zenéinket mutatjuk be röviden, reflexióinkat, észrevételeinket osztjuk meg, amelyek a történő befogadás pillanataiban fogalmazódnak meg bennünk. Ugyan elsősorban az újdonságokról szerzett benyomásainkat igyekszünk közvetíteni, nem ragaszkodunk kizárólag a kurrens megjelenésekhez, így e cikkekben régi anyagok ugyanúgy megtalálhatók lesznek, mint az abszolút frissek. A szövegek használati értéküktől függően tekinthetők ugyanúgy személyes kommentároknak, mint mini-kritikáknak. Elsőként az Enslaved, a Stone Sour, a Dew-Scented, Anneke Van Giersbergen, valamint a High on Fire idei albumait ajánlom az olvasó figyelmébe.
1. Enslaved: RIITIIR
A több mint 20 esztendeje létező és alkotó norvég prog/black metálosok a zseniális Axioma Ethica Odini után két évvel hasonló felfogású lemezzel jelentkeztek, noha első benyomásaim alapján az említett megelőző anyagot legfeljebb megközelítették, el nem hagyták. Különösen sok hallgatást igénylő, de a befektetett időt és energiát megháláló, északi hangulatú, előremutató, egyszerre karcos, ugyanakkor éterien dallamos anyagról beszélünk, amely nem fogyasztható tömegközlekedési eszközön vagy utcán – igényli a nyugodt, (kvázi) sötét szoba hangulatát. Az Ethicához képest is hosszabb, átlag 8-9 perces tételek alkotják a kompozíciót, mely történetét illetően a norvég mitológiába kalauzol. Zeneileg tényleg csak sokadjára áll össze a kép, a finom gitáros megoldások, a harmóniák, díszítések, az ízlésesen kidolgozott dallamok, refrének szépen, lassan bontakoznak ki, s alkotnak egységes, bebarangolásra érdemes világot. A RIITIIR nem a gyorsfogyasztóknak készült, éppen ezért aligha kopik el hamar. 10/9,5
Enslaved: RIITIIR
Nuclear Blast, 2012, 8 dal, 67 perc
1. Enslaved: RIITIIR
A több mint 20 esztendeje létező és alkotó norvég prog/black metálosok a zseniális Axioma Ethica Odini után két évvel hasonló felfogású lemezzel jelentkeztek, noha első benyomásaim alapján az említett megelőző anyagot legfeljebb megközelítették, el nem hagyták. Különösen sok hallgatást igénylő, de a befektetett időt és energiát megháláló, északi hangulatú, előremutató, egyszerre karcos, ugyanakkor éterien dallamos anyagról beszélünk, amely nem fogyasztható tömegközlekedési eszközön vagy utcán – igényli a nyugodt, (kvázi) sötét szoba hangulatát. Az Ethicához képest is hosszabb, átlag 8-9 perces tételek alkotják a kompozíciót, mely történetét illetően a norvég mitológiába kalauzol. Zeneileg tényleg csak sokadjára áll össze a kép, a finom gitáros megoldások, a harmóniák, díszítések, az ízlésesen kidolgozott dallamok, refrének szépen, lassan bontakoznak ki, s alkotnak egységes, bebarangolásra érdemes világot. A RIITIIR nem a gyorsfogyasztóknak készült, éppen ezért aligha kopik el hamar. 10/9,5Enslaved: RIITIIR
Nuclear Blast, 2012, 8 dal, 67 perc
2. Stone Sour: House of Gold & Bones 1.
.jpeg)
Corey Taylor zenekaráról chaten született kritikánkban ugyan már megemlékeztünk, ám most bekerült aktuális kedvenceim közé is. Elég legyen itt annyit megemlíteni, hogy a minden másodpercében tökéletesre csiszolt és kiszámított, ezért kiszámítható, mégis kellemes hallgatnivalót kínáló album szándékában alighanem az Enslaved-ével ellentétes: kimondottan gyorsfogyasztóknak szánták. Konceptlemezről lévén szó, viszont történet fogja össze a konstrukciót, így mégis megköveteli az egyben történő végighallgatást. Innen származik a cikk címébe emelt idézet is. 10/8Stone Sour: House of Gold & Bones 1.
Roadrunner, 2012, 11 dal, 43 perc
3. Dew-Scented: Icarus
A német neo-thrasherek szállították a szokásos brutalitásadagjukat, kompromisszumok és nagyobb eltérések, módosulások nélkül (jóllehet a tagság egy része ismét lecserélődött). Az Icarus ugyanolyan, mint a többi D-S-anyag: gyors, precíz, extrém és nem túl változatos. A germánok most sem alkották meg életük fő művét; a félakusztikus intróval összesen 11 tételes albumon 4-5 igazán klassz, dögös és brutál kortárs thrash szerzemény hallható, a többi nagyjából töltelék. Igaz, még így is jobban teljesítenek, mint a kortárs költészet, ahol jó, ha kötetenként 70 versből ennyi az értékelhető – de ne legyünk szigorúak: Gottfried Benn szerint egy költő életművében jó, ha 8 remekmű található, így a Dew-Scented még mindig szép teljesítményt könyvelhet el. Komolyra fordítva a szót: a csapat mintha kezdené kapiskálni, hogy a sebességet érdemes olykor megtörni lassabb, hangulatosabb, megjegyezhetőbb (= nem monoton és unalmas) dalokkal, ezért remélem, hogy a mostani 4-5 kiváló szám mellett a következő körben lesz még ugyanennyi. 10/8Dew-Scented: Icarus
Metal Blade Records, 2012, 11 dal, 43 perc
4. Anneke Van Giersbergen: Everything is Changing
Anneke legutóbb Devin Townsend oldalán volt hallható, közben azonban szólóalbumot is megjelentetett a fenti címen. Nos, nem sokat változott a dalospacsirta: visszafogottan, mégis erőteljesen énekel, hangszíne a legkellemesebbek egyike, dalai jók. Bár a lemez érdekes módon kissé lanyhán kezdődik, később felpörögnek az események – az anyag második felén találhatók a fogósabb, klasszabb dalok. Az enyhe gót beütésen pedig nem lepődhetünk meg, noha az egész igyekszik modernebbnek lenni vagy látszani. 10/7Anneke Van Giersbergen: Everything is Changing
Agua / Play It Again Sam, 12 dal, 45 perc
5. High on Fire: De Vermis Mysteriis
Érdekes módon nem sok szó esik a High on Fire új albumáról, pedig az előző kapott némi hype-ot a honi oldalakon és blogokon is. A recept mit sem változott: kásás, zajos, füstös stoner/doom, ami a csövön kifér, old school hangulat, mégis valamiképp modern lendület. A De Vermis Myteriis most sem tör olcsó népszerűségre, ennek ellenére mégis kerek dalokat hallunk, amolyan beleszarós, sűrű füstbe pácolt klubfelfogásban, helyenként némi noise hatással. Nem lesz az idei kizárólagos kedvencem, de ha rám tör a "nesztek"-feeling, kedvem támad betolni és föltekerni a hangerőt. 10/8High on Fire: De Vermis Mysteriis
eOne Music, 2012, 10 dal, 52 perc