2014. 10. 23.
Cut me up, fuck me up – Slipknot: .5: The Gray Chapter
Hat, azaz 6 esztendeje adott ki utoljára albumot az iowai Slipknot, ami még Metallica-mércével mérve is hosszú idő. A kilencvenes években például utóbbi csapat öt évet hagyott ki a máig kasszarobbantónak tekinthető Fekete lemez és a jobb sorsra érdemes Load közt, az eltelt időszakot utóbb úgy szokás látni, mint ahol "nincs híd, csak ugrás". A Slayer ekkortájt ugyanebben a tempóban dolgozott, a ’94-es Divine Interventiont pedig azzal értékelték le anno, hogy nem képes újító formákat mutatni a csúcsra járatott Seasons in the Abysshez képest.
A Slipknot pályája a föntebb kijelölt viszonyítási pontok alapján azért sem teljesen esetleges, mert a valódi debütnek számító ’99-es produkció (Slipknot) Kerry King bevallott kedvence volt, s talán nem is járt messze a Slayer gitárosa az igazságtól, amikor úgy fogalmazott, hogy a Des Moines-i fiúk olyasmit alkottak, amelyet ők (azaz a Slayer) csináltak a nyolcvanas évek közepén. A kánonba emelés atyai gesztusának eredménye kézzelfogható volt, a második, Iowa című lemezére készülő kilenctagú zenekar nem is mulasztotta el a mennyekbe nyilatkozni Kerry Kingéket, mind hangosabban bizonygatva, hogy a második nekifutás effektíve valamennyi pontján a tényleg párját ritkító thrash diskurzusalapítók hatását mutatja majd, produktív értelemben természetesen. Arról persze vitatkozni lehetne, mennyiben radikalizálta – vagy ellenkezőleg: lazította föl – a bemutatkozó lemez hanganyagát a két évvel később kiadott Iowa, a 2004-es Vol. 3. (The Subliminal Verses) alapján azonban egészen bizonyossá vált, hogy a Corey Taylor énekestehetség által vezetett együttes több puszta látványos attrakciónál (noha persze az is).
A Vol. 3. a megelőző két albumhoz képest hangulatában, atmoszférájában és rendkívül tudatos építkezésében homogén, koncepciózus lemez benyomását keltette, és konkrét evidenciával szolgált arra nézvést, hogy a súly nem föltétlen a blastbeatek és az acsargás, netán a megbotránkoztató szövegvilág (lásd a kettes album nyitó tételét vagy az azt követő Disasterpiece-t) által keletkezik, sokkal inkább valamifajta vertikális, hangulati alászállást követően, amelyben a dallamoknak és az eltérő, netán szokatlan hangzásoknak szerepük van. A 2008-as All Hope is Gone ezt az irányt követte némileg klasszicizálódva, talán nem teljesen érintetlenül a Corey által futtatott, eladdig side-projectként számon tartott, majd ezen a pozíción jelentősen túlnőtt Stone Sour zenei és melodikus világától, melyet végül többségében panasz gyanánt nyújtottak be az anyazenekarnak tekintett Slipknot számára, holott Corey ekkortájt már nem győzött emlékeztetni arra, hogy kezdetben volt a Stone Sour.
Mindegy is, hiszen időközben az énekes széles körűen sikerre vitte slágeres mellékbandáját, a Slipknot pedig elveszítette előbb basszusgitárosát (Paul Gray-t drogtúladagolásban – részben innen a lemez címe), majd nagy becsben tartott dobosát (utóbbinak közvetlenül a lemezfölvétel előtt tették ki a szűrét). A veszteség miatt időt nyert zenekar – inkább a Stone Sour, mint a Slipknot – turnézhatott és propagálhatta magát, a kilencfős társaságra azonban bizonyára hónapról hónapra nagyobb súly nehezedett, hiszen minél több idő telik el, annál nagyobbat illenők szólnia a végül mégiscsak elkészített/elkészült új munkának. (A basszer és a dobos kiléte ezen sorok írása közben egyelőre nem ismert; a titkolózás továbbra is a teatralitás fontos eleme.) Az idő és a nagyot szólás kapcsolata ezúttal bejött, hiszen kijelenthető, hogy a .5: The Gray Chapter megérte a várakozást. (Megérte? Ki mondhatja el magáról, hogy az időn túl is fizetett a lemezért? A megjelenés napján a zenekar ingyenesen meghallgathatóvá tette az albumot.)
Arra, hogy a Slipknot továbbra sem kicsiben gondolkodik, az ötödik fejezet szerkesztése is utal, amely első hallásra jól – ha még nem is minden ízében tökéletesen – kivehető. Az első tételről (XIX) csakúgy, mint a Vol. 3. esetében, nem pontosan eldönthető, hogy funkcionális szerepe van (fölvezető, hangulatfokozó, altató, előkészítő) vagy önértékű dal – mindkét elgondolás mellett lehet érvelni. A második track Sarcastrophe mindenesetre ott folytatja, ahol az előbbi abbahagyta, a riffrobbanás pedig csak az újabb altatás után következik, vagyis az előkészítés előkészítése is igen alaposra sikerült. Abban az öt percben egyébként, amely alatt a Sarcastrophe végigszánt a hallgatón, minden benne van, aminek egy Slipknot-lemeznyitóban lennie kell, e tekintetben tehát követi az előző két lemez kezdését. Sőt a tekintetben is, hogy kezdetben nem sok kapaszkodót biztosít a befogadó számára: az instrumentális szekció viszi a dalt, a vokál nem játszik nagy szerepet, refrénjei és kvázi-refrénjei a riffeknek vannak, nem az éneknek. Az AOV thrash-remeke – megjegyzendő: a zenekar szinte csuklóból kirázza ezt a számot, és nincs kétségem afelől, hogy ha akarnának, tudnának tíz hasonlót írni egy lemezre – és az első single-ként kihozott Devil in I már határozottabb struktúrákkal operál, az énekes acsargásainak és dallamainak váltakozása építi a dalok ívét, és nincs ez másképp a Killpop vagy a Skeptic esetében sem, hozzátéve, hogy mindkettő kísérletezik szokatlanabbnak tetsző hangzásokkal és egyedi megoldásokkal. Tulajdonképpen egészen a zseniális Custerig hasonló felfogásban készült darabokat hallunk, azonban tisztán érződik a muzsikusok dalszerzői kreativitásának eredménye: amilyen ügyes és jóérzékű hangszeresekről beszélhetünk, úgy alá is rendelik magukat a nóta szerkezetének és hangulatának; pl. kizárólag ott és akkor bocsátkoznak szólóba (ami a metálzenék egyik centrális és gyakorta igen elcsépelt momentuma, továbbá alakzata és allegóriája is a műfajnak), amikor az adott tétel megkívánja, és akkor is olyan ízléssel, amely gátat szab annak, hogy az egyéni játék "kiessen", kilépjen a dal meghatározta mederből. (Ugye ez az, ami a Death Magneticet rögzítő Metallicának, de helyenként Kerry Kingnek sem sikerül, mivel nevezettek manapság inkább ornamentikának, mintsem a darab szerves részének tekintik a szólót.)
A Custer képében az is megmutatkozik, hogy a Slipknot nem a levegőbe beszélt, amikor a kettes és a hármas anyag egyfajta keverékeként jellemezte az ötöst; itt azonban csaknem minden megvan, ami a debüt különös, helyenként beteges világát is jellemezte. A pattogó ritmusok, az effektek és a perkák sűrűsége a korai világot idézi általában is, legnagyobb hangsúllyal pedig a klipesített, kiválóan eltalált, a Slipknot legfőbb stílusjegyeit fölvonultató The Negative One-ban, melyre a Be Prepared For Hell átvezetője készít fel (a gonosz/ördög tematika tehát a Devil in I-tól idáig terjed).
A Slipknot pályája a föntebb kijelölt viszonyítási pontok alapján azért sem teljesen esetleges, mert a valódi debütnek számító ’99-es produkció (Slipknot) Kerry King bevallott kedvence volt, s talán nem is járt messze a Slayer gitárosa az igazságtól, amikor úgy fogalmazott, hogy a Des Moines-i fiúk olyasmit alkottak, amelyet ők (azaz a Slayer) csináltak a nyolcvanas évek közepén. A kánonba emelés atyai gesztusának eredménye kézzelfogható volt, a második, Iowa című lemezére készülő kilenctagú zenekar nem is mulasztotta el a mennyekbe nyilatkozni Kerry Kingéket, mind hangosabban bizonygatva, hogy a második nekifutás effektíve valamennyi pontján a tényleg párját ritkító thrash diskurzusalapítók hatását mutatja majd, produktív értelemben természetesen. Arról persze vitatkozni lehetne, mennyiben radikalizálta – vagy ellenkezőleg: lazította föl – a bemutatkozó lemez hanganyagát a két évvel később kiadott Iowa, a 2004-es Vol. 3. (The Subliminal Verses) alapján azonban egészen bizonyossá vált, hogy a Corey Taylor énekestehetség által vezetett együttes több puszta látványos attrakciónál (noha persze az is).
A Vol. 3. a megelőző két albumhoz képest hangulatában, atmoszférájában és rendkívül tudatos építkezésében homogén, koncepciózus lemez benyomását keltette, és konkrét evidenciával szolgált arra nézvést, hogy a súly nem föltétlen a blastbeatek és az acsargás, netán a megbotránkoztató szövegvilág (lásd a kettes album nyitó tételét vagy az azt követő Disasterpiece-t) által keletkezik, sokkal inkább valamifajta vertikális, hangulati alászállást követően, amelyben a dallamoknak és az eltérő, netán szokatlan hangzásoknak szerepük van. A 2008-as All Hope is Gone ezt az irányt követte némileg klasszicizálódva, talán nem teljesen érintetlenül a Corey által futtatott, eladdig side-projectként számon tartott, majd ezen a pozíción jelentősen túlnőtt Stone Sour zenei és melodikus világától, melyet végül többségében panasz gyanánt nyújtottak be az anyazenekarnak tekintett Slipknot számára, holott Corey ekkortájt már nem győzött emlékeztetni arra, hogy kezdetben volt a Stone Sour.
Mindegy is, hiszen időközben az énekes széles körűen sikerre vitte slágeres mellékbandáját, a Slipknot pedig elveszítette előbb basszusgitárosát (Paul Gray-t drogtúladagolásban – részben innen a lemez címe), majd nagy becsben tartott dobosát (utóbbinak közvetlenül a lemezfölvétel előtt tették ki a szűrét). A veszteség miatt időt nyert zenekar – inkább a Stone Sour, mint a Slipknot – turnézhatott és propagálhatta magát, a kilencfős társaságra azonban bizonyára hónapról hónapra nagyobb súly nehezedett, hiszen minél több idő telik el, annál nagyobbat illenők szólnia a végül mégiscsak elkészített/elkészült új munkának. (A basszer és a dobos kiléte ezen sorok írása közben egyelőre nem ismert; a titkolózás továbbra is a teatralitás fontos eleme.) Az idő és a nagyot szólás kapcsolata ezúttal bejött, hiszen kijelenthető, hogy a .5: The Gray Chapter megérte a várakozást. (Megérte? Ki mondhatja el magáról, hogy az időn túl is fizetett a lemezért? A megjelenés napján a zenekar ingyenesen meghallgathatóvá tette az albumot.)
Arra, hogy a Slipknot továbbra sem kicsiben gondolkodik, az ötödik fejezet szerkesztése is utal, amely első hallásra jól – ha még nem is minden ízében tökéletesen – kivehető. Az első tételről (XIX) csakúgy, mint a Vol. 3. esetében, nem pontosan eldönthető, hogy funkcionális szerepe van (fölvezető, hangulatfokozó, altató, előkészítő) vagy önértékű dal – mindkét elgondolás mellett lehet érvelni. A második track Sarcastrophe mindenesetre ott folytatja, ahol az előbbi abbahagyta, a riffrobbanás pedig csak az újabb altatás után következik, vagyis az előkészítés előkészítése is igen alaposra sikerült. Abban az öt percben egyébként, amely alatt a Sarcastrophe végigszánt a hallgatón, minden benne van, aminek egy Slipknot-lemeznyitóban lennie kell, e tekintetben tehát követi az előző két lemez kezdését. Sőt a tekintetben is, hogy kezdetben nem sok kapaszkodót biztosít a befogadó számára: az instrumentális szekció viszi a dalt, a vokál nem játszik nagy szerepet, refrénjei és kvázi-refrénjei a riffeknek vannak, nem az éneknek. Az AOV thrash-remeke – megjegyzendő: a zenekar szinte csuklóból kirázza ezt a számot, és nincs kétségem afelől, hogy ha akarnának, tudnának tíz hasonlót írni egy lemezre – és az első single-ként kihozott Devil in I már határozottabb struktúrákkal operál, az énekes acsargásainak és dallamainak váltakozása építi a dalok ívét, és nincs ez másképp a Killpop vagy a Skeptic esetében sem, hozzátéve, hogy mindkettő kísérletezik szokatlanabbnak tetsző hangzásokkal és egyedi megoldásokkal. Tulajdonképpen egészen a zseniális Custerig hasonló felfogásban készült darabokat hallunk, azonban tisztán érződik a muzsikusok dalszerzői kreativitásának eredménye: amilyen ügyes és jóérzékű hangszeresekről beszélhetünk, úgy alá is rendelik magukat a nóta szerkezetének és hangulatának; pl. kizárólag ott és akkor bocsátkoznak szólóba (ami a metálzenék egyik centrális és gyakorta igen elcsépelt momentuma, továbbá alakzata és allegóriája is a műfajnak), amikor az adott tétel megkívánja, és akkor is olyan ízléssel, amely gátat szab annak, hogy az egyéni játék "kiessen", kilépjen a dal meghatározta mederből. (Ugye ez az, ami a Death Magneticet rögzítő Metallicának, de helyenként Kerry Kingnek sem sikerül, mivel nevezettek manapság inkább ornamentikának, mintsem a darab szerves részének tekintik a szólót.)
A Custer képében az is megmutatkozik, hogy a Slipknot nem a levegőbe beszélt, amikor a kettes és a hármas anyag egyfajta keverékeként jellemezte az ötöst; itt azonban csaknem minden megvan, ami a debüt különös, helyenként beteges világát is jellemezte. A pattogó ritmusok, az effektek és a perkák sűrűsége a korai világot idézi általában is, legnagyobb hangsúllyal pedig a klipesített, kiválóan eltalált, a Slipknot legfőbb stílusjegyeit fölvonultató The Negative One-ban, melyre a Be Prepared For Hell átvezetője készít fel (a gonosz/ördög tematika tehát a Devil in I-tól idáig terjed).
A rendes kiadványt záró If Rain is What You Want nagyívű, a hangulatra ráfekvő, lassan kibontakozó borulata újabb arcát mutatja a zenekarnak, hiszen hasonló jellegű dalt korábban nem komponáltak. A zárás tehát jól korrelál a kezdéssel, illetve a szerkezetben rejlő koncepcióval: figyelmet és odafordulást igénylő, epikusnak is mondható munka a .5, amely tartalmazza ugyan azokat a komponenseket, amelyek miatt ragadnak rá az emberek, de szélesebb, tágasabb, több is annál. Be lehet lakni, ha nyomasztó és tüskés is ez a lak.
10/10
Slipknot: .5: The Gray Chapter
Roadrunner, 2014.
14 dal, 64 perc
Kulcsszavak:
Slipknot