Airbourne (AUS) + Taking Dawn (USA) koncert
2010. március 6., Dürer-kert
Jegyár: 4.000/4.500/5.000 HUF
.jpg)
Miért megy az ember epigonok koncertjére? Egy (most már) melbourne-i AC/DC és egy Las Vegas-i „Mötley Row” fellépése vajon milyen meglepetéseket tartogathat? Nos, mind a kettő csapat korábbi EP-je és nagylemeze kellemes hallgatnivaló volt, annak ellenére, vagy éppen azért, mivel könnyen beazonosítható zenei irányvonalat követnek, s teszik mindezt kimagasló minőségben, a mai stúdió technológia adta lehetőségeket kihasználva, fiatalságuk energiáját kisugározva. A tavalyi budapesti AC/DC koncertre eszem ágában sem volt kimenni (láttam már őket anno a Monsters of Rock keretében, ahogy a Mötley Crüe-t is) – ha valami is izgalmasnak tűnt azon a fellépésen, az az előzenekar The Answer nevű észak-ír rockbanda zenéje, mely egyszerre táplálkozik Angus Youngék és a Led Zeppelin muzsikájából, szerencsés és érdekes ötvözetet alkotva (Everyday Demons című 2009-es lemezüket mindenkinek ajánlom). Az Airbourne itthoni fellépése viszont csábítónak hangzott, a megnyerő Runnin’ Wild (2007) lemez frissessége szimpatikussá tette ezt a homage-brigádot, amely az 1980-ig innovatív AC/DC zenéjének egy keményebb formáját viszi a nagyérdemű elé. A koncertlátogatás azonban csak akkor vált bizonyossá, amikor kiderült, hogy a Las Vegas-i Taking Dawn melegít be az ausziknak. Ők a tavalyi év végén jelentették meg bemutatkozó albumukat Time To Burn címmel, s leginkább a 80-as évek végi Mötley Crüe és a 90-es évek eleji Skid Row hatása mutatható ki zenéjükben, megspékelve némi mai ízzel (Avenged Sevenfold és sajnos: Bullet For My Valentine). Izgalmasnak, egyben szórakoztatónak ígérkezett tehát a Dürer-kerti megmozdulás.
Fél kilenckor lépett színpadra a Taking Dawn és fél óra, valamint hét szám eljátszását követően hagyták maguk mögött a porondot, hatalmas csalódást keltve bennem. A lemezről lejövő stadion rock eleve elgondolkoztatott arról, hogyan lesznek képesek egy kis klubban, legyen az telt házas, ahogy esetünkben, kivitelezni azt az energiát, amit a 80-as évek sztárjai színpadrohangálással, hatalmas vehemenciával vittek véghez. Hát sehogy! Vagy rossz napjuk volt, vagy nagyon rutintalanok még, vagy az alább leírt verzió az igaz.
A Survivor nyáladék-hányadékára, a felturbózott Eye of the Tiger slágerére érkezett a színpadra a dobos, akinek a ma divatos „lefosott kilométerkő”-szerű frizurája egyből szimpátiát keltett. A három gitáros fizimiskája pedig azt az érzetet, mintha valami germán thrash banda lennének a 80-as évek közepéről. (Igaz, patchworkszerű felvarrós farmermellény nem volt rajtuk.) A gitáros-énekes Chris Babbittet kivéve, mintha egy éve kezdték volna növeszteni a hajakat is… Mindez mellékes persze a zenéhez és előadásmódjához képest. Utóbbinak azonban komoly híja volt. Egyrészt a hangosítás hagyott kívánni valókat maga után, ami nem a gárda hibája, de így a lemezen ütős dalok csupán zizzentős kásaként voltak érzékelhetőek jobbára. A Taking Dawnnak nincsen slágerszáma, ugyanakkor a rock ’n’ roll virtust csupán videóklipekről ismerhetik, valahogy kívül maradt az egyik legfontosabb kellék, ami egy Mötley Crüe esetében (akiknek legutóbbi lemeze, a Saints of Los Angeles végre ismét remek alkotás le.jpg)
tt), vagy a Sebastian Bach vezette Skid Row-nál döbbenetes energiákat szabadít fel, s egy epigon bandánál alaperény kellene legyen: a kisugárzás, hogy mennyire őserőként tör fel belőlük ez a fajta zene. Mintha a zenészek nem tudtak volna azonosulni a saját maguk(nak) választott stílusukkal. Néha arra gondoltam, miközben a színpadi bénázást, hejelgetést, fuckolást, pussy/pinázást hallgattam, hogy az Animal Planeten araszoló lajhár kevésbé unalmas… Van még hová fejlődni, bár annyira arctalan zenészek alkotják a sivatagi városból származó zenekart, hogy kizártnak tartom a tartós ismertséget!
Az Airbourne fellépése iránt ezek után még nagyobb várakozással voltam. Rájuk viszont újabb háromnegyed órát kellett várni. Először a színpadi dolgozókat gondoltam bűnösnek ez ügyben, de nem, ők negyed óra alatt megvoltak az átszereléssel, úgyhogy vagy a zenekar tekintette meg a Városliget átellenében az éjszakai állatkertet, netán a kivilágított Vajdahunyadvárát, vagy a hely tulaja szerette volna, hogy minél nagyobb fogyasztás legyen – mindenesetre szólt az Iron Maiden, a Motörhead, a The Cult stb., hadd mulasson a jónép… sötétben, egyre nagyobb füstben, büdösben…
Háromnegyed 10-kor vetődött a közönség elé az Airbourne és rögtön hazavágta az unalmat. A mini termetű (ha megfigyeltétek mindig alulról, béka perspektívából készülnek a fotóik, haha) auszik – akiknek új lemeze, a No Guts, No Glory a korábbi előrejelzések szerint a koncert napján jelent volna meg, de mégsem, április 20-ra ígérik, vagy csak az amerikai kiadást? bevallom elvesztettem a fonalat, lényeg, hogy egy új szám videóklipjével (No Way But The Hard Way) – biztosították a közönségüket, hogy nem változott semmi: AC/DC–Rose Tattoo-féle ausztrál kocsmarockban, hard bugiban utaznak. Az említett számot egyébként elő is adták, nem kis ovációt kiváltva ezzel. Akár az AttacK nevet is felvehetnék, jogosan (ebből is jó kis logo lehetne), mert olyan lendülettel (no guts – ők aztán nem gyáva kukacok) uralták a deszkákat – egyből maguk mellé is állították a nem kis számú közönséget. Joel O’Keeffe szobája anno bizonyára Bon Scott képeivel volt kitapétázva, most is láthatóan/hallhatóan egy Explorerrel zúzó BC(nem Rich)-mániákus – s milyen jól csinálja. Tesója, a dobos Ryan, valamint a másik gityós David Roads és a basszus Justin Street azonban nem csak a kacsajárós Angusékat vették le, de a nyolcvanas évek keményebb metálosabb bandáit is hallgathatták: míg Malcolm Young és Cliff Williams levert cövekként bangelik végig a show-t, addig a három Airbourne-gitáros megveszekedett metálosként végzi a helycserés támadásokat, látványos kiállásokat, gitáros pózokat. Tényleg szórakoztató. Eközben a Marshall-ládák úgy megdörrentek, hogy ihaj, és rendkívül arányosan, tisztán szólt minden. Néhány számcím, nem előadási sorrendben: Hellfire, Born To Kill, Fat City, Heartbreaker, Too Much, Too Young, Too Fast.
Airbourne-ék jók voltak, még fővárosunk nevét is belefűzték egyik daluk szövegébe, gondolom, ez minden fellépőhelyen így megy – végtelenül pozitív gesztusként értékelhető. Bár az egy tőről metszett The Answer kísérletibb muzsikáját többre értékelem, az Airbourne vehemenciája, szimpatikus rocksztár-allűrje, amivel megteremtik a saját terüket (afélé szimulákrum ez: úgy válhatunk rocksztárrá, ha eljátsszuk, hogy ez még létező szerep, s előbb-utóbb mi is, a közönség is hisz benne), szintén méltatást követel. Ha nem lenne egy szuperhíres AC/DC, akkor bizonyára nagy jövő előtt állnának.
RIP
www.airbournerock.com
www.myspace.com/airbourne
www.takingdawn.com
www.myspace.com/takingdawn
Nem könnyű kiigazodni Devin Townsend bandái és projektjei közt. A legutóbbi, Addicted címet viselő anyag például egészen biztosan projektként működő csapat munkája (a név is jelöli a működési formát), azonban míg a legtöbb helyen Devin neve előtt nem szerepel határozott névelő, addig e lemez borítóján igen. (Filológia-biztonsági okokból természetesen ez utóbbit , tehát a lemez borítóján szereplő megnevezést veszem alapul.)
.jpg)
Szóval nem könnyű kiigazodni az időnként Professzorként is becézett őrült zsenin, hiszen viszonylag rövid időn belül oly sokféle néven jelentkezett már különbnél különb munkáival, hogy az elkötelezett híveknek alig marad lehetőségük fellélegezni valamelyik produkciót követően, érkezik egyből az újabb hallgatnivaló. A Strapping Young Ladhez képest ismét erős fazonigazításon átesett Devin ezúttal konszolidáltabb arcát mutatja – lásd még az intellektuális külső benyomását keltő szemüveget és zakót –, mely természetesen illeszkedik mostani nagy projektjének arculatához. A tervek és a zenekarnévvel jelölt koncepció szerint a Professzor négy lemezt jelentet meg gyors egymásutánban, s ezek egyfajta utazásra invitálnak a szerző kiismerhetetlen elméjébe és világába zenei metaforákon keresztül. S minthogy a zene az egyik legérzékenyebb médium, Devin pedig viccesen kiismerhetetlen, az utazás garantáltan izgalmasnak mondható. .jpg)
A 2009-ben startoló elszállás a Kivel indult, novemberben pedig az Addicteddel folytatódott (a harmadik állomás Deconstruction címmel közeledik). Egyelőre szó sincs a Strappinghez hasonló durvulatról – az Addicteddel ugyanis a pop Devin által átszabott világába kirándulhatunk, meglepően kellemes lüktetésű, akár táncolható tételek során át. Kétségtelenül remek húzás volt a (The) Gathering ex-énekesnőjét, a varázslatosan éteri hangú Anneke Van Giersbergent szerepeltetni a lemez csaknem összes dalában – ugyanis az Addictedet egyértelműen a holland leányzó röpíti a megfelelő magaslatokba (amellett persze, hogy a szerzeményeket Devin jegyzi). Éppen ezért alighanem megfordítható lenne a reláció, miszerint vocals – Devin Townsend; additional vocals – Anneke Van Giersbergen, hiszen itt inkább a Professzor tekinthető további vokalistának, míg Anneke annak a bizonyos varázslatnak, amely minden mástól megkülönbözteti az Addicted dalait. Persze, Devin Townsend nem lenne Devin Townsend, ha Anneke kapcsán nem kezdene el pimaszul humorizálni az albumra vonatkozó blogbejegyzésében: „Anneke VanGeirbergen ladies and Germs... Anneke VanGeirbergen. Did I mention I love Abba as well? Well I do. AND we're still metal.”
És hogy milyen zenéről, milyen stílusról beszélhetünk? Amint a főnök fogalmaz, még metálról. Éspedig jó értelemben vett popmetálról, groove alapú zúzásokról, space-es elszállásokról, itt-ott csipetnyi nu-beütéssel. A hangzásról a következőket olvashatjuk a Project myspace-oldalán: „Sounds Like: An angel shittin' in your eardrums”; míg a hatások közt – némi derültséget keltve – ők vannak megjelölve (nyilván az egész HevyDevy életműre vonatkozóan): „Paul Horn, Ravi Shankar, Death Metal, Andrew Lloyd Webber, Rapoon, Enya, Stravinsky, Ween, The Young Gods, Carlos Nakai, Zappa, The Vengaboys, Def Lepard, Judas Priest, Nature, food etc...” – Akadnak persze meglepetések: a riffelős, nyitó címadót, valamint a hasonszőrű második tételt, a Universe in a Ball!-t követően a klipes sláger Bend it Like Bender! kellemesen gagyi űrdiszkója vélhetően megosztja majd a hallgatóságot, Devin maga a következőket mondja erről legutóbbi postjában: „I know... I know... it's a pretty bippy-boppy-Euro-type dance track, but you know? guilty as charged when it comes to loving that stuff. I remember hearing The Vengaboys 'We Like To Party' back when it came out and it nearly brought me to tears (I was cutting onions at the time...) something about EASY, FUN music that takes very little effort to enjoy...or detest as the case may well end up being.”
A negyedik track Supercrush! azonban helyre rakja azok gyomrát, akikét a fentebbi party-rock megfeküdte. A lassú, epikus, elszállós, ám kellően súlyos tétel alapvetően Anneke szomorkás dallammenetére épül, s ehhez igyekszik igazodni a Professzor, aki szerencsés módon ezek után végre teljesen előtérbe engedi az énekesnőt: a heavy metálos Hyperdrive!-ban, majd a Resolve!-ban Devin nem, vagy alig hallható. A szerelmi csöpögést azonban nem kerüli meg: a vicces című Ih-Ah! során éppen az ő dallamainak és gitárjátékának köszönhetően érzékenyülhetünk el. A The Way Home! space-es-riffelős átkötéseit követően azonban megkapjuk a Supercrush! párját az ismét komolyabb, nyomasztóbb Numbered! által. (Valamennyi dal címe a végén felkiáltójellel írandó – mindez összevethető esetleg a frontborítóval, ámbátor nem bocsátkoznék különösebb értelmezésbe: egyfajta fricskát mindenesetre kapunk Devintől…)
Visszatérve a Numbered!-re: a szó szerint (szövegében explicit szójáték) bénító erejű dal, ugyancsak Anneke énekének, valamint az ő dallamaihoz illeszkedő zenének köszönhetően a Gathering világához visz közel, gótikus lüktetése, kitartott refrénje egyszerre hipnotikus és baljós (talán ezt erősíti Anneke a capella zárása is). Végül egy majd’ tízperces levezető metálos elszállással fejeződik be az Addicted, s e tétel, az Awake!! (két felkiáltójellel) már konkrét utalással él a (The) Devin Townsend Project következő állomását illetően: „Without a haunted song we’d be all alone… So get up, get up, get up… NOW DECONSTRUCT!” – Amint pedig a Deconstructionről Devin megjegyzi: „I'm working on album three of the DTP quartet right now, Deconstruction. And it's such brained out, complicated nonsense, that while I was writing it (all 4 albums were written during the same period) I remember just finishing the track 'Traestorz' (Deconstruction) and my brain was reeling. Super complicated metal madness, and I was like, 'ENOUGH!!!' and threw my lube down in revulsion and laid into Bender with a 'phat ass beat' y'all.” Különösebb jóslatokba nem bocsátkoznék, azonban harmadszorra kétségtelenül jólesne egy hamisítatlan devines őrület. Addig viszont élvezzük az Annekével való együttműködés eredményét, hiszen az Addicted kellemes, korszerű és egyedi album lett.
A csellós lány szerény, visszahúzódó lénye alig látszott a sötétben, először nem is tudtuk honnan, kiből árad ez a földöntúli sikítás. Síron túli finom károgásai hol halkan, hol erősebben aláfestették a csellójátékot. A durvább részeknél a gitáros nagyon beleélte magát és odatette a hajzuhatagát. Az egyik gitáros olyan magas volt, hogy csak lehajtott fejjel, kissé görnyedve fért el. Szemmel láthatólag ők is nagyon élvezték az előadást, többször összemosolyogtak. A hosszú számok egyáltalán nem voltak fárasztóak a profi előadásmód miatt. A kis helyiségben nem lehetett elrontani a hangzást, a cselló hangja is arányos volt. Kb. 1,5 órát játszottak, de lehet, hogy kettőt? Az idő jóformán megállt számomra. Kihagyhatatlan koncert volt, legközelebb mindenkinek kötelező.
Betsy vonósjátéka olykor baljós előjelként járul hozzá a doomos részek sötét tónusához, máskor abban találja meg funkcióját, hogy gazdagabbá és változatosabbá tegye a muzsikát. Egyetérthetünk azzal az amerikai kritikussal, aki szerint a vokális részek inkább tekinthetők a zenei váltásokra reagáló eszközöknek, mint zenei „gyújtópontoknak”, s valójában a cselló az, ami itt énekel – erre a legszebb példát a megkapóan melankolikus, a gordonkát csupán gitárral kísérő Desert Rift szolgáltatja. Basszusgitár és a cselló egymást erősítő, harmonikus összeillesztése az Attended by Bloodshed-ben a leginkább fülbeötlő.
S mi motiválja a muzsikushölgyet abban, hogy a kamarazenét olykor doom metalra cserélje? Saját bevallása szerint elsősorban az, hogy míg a komolyzene csak kevés teret ad számára a mű önálló interpretálására, s arra kényszeríti, hogy a zeneszerző által kimunkált kommunikációs rendszert használja, addig a Malachiban lehetőségük van saját kifejezésforma kidolgozására, melyen keresztül arról „beszélhetnek”, amely igazán a sajátjuk.
A befejező sorokat írván fejhallgatómon a Malachi Wither To Cover The Tread című mesteri pszichedelikus opusa, a másik szobából Wagner Götterdämmerungja szűrődik át – ez a stíluskeveredés nem termékeny, Betsy kettős élete annál inkább.
PAZUZU - FODORPE
DOWNER: Mindig is kedveltem azokat a zenekarokat, amelyekhez Winónak (született Scott Weinrich) köze volt. A doom metal Lemmyje valóban olyan az említett műfajnak, mint brit kollégája a rock and rollnak: emblematikus figura, akinek munkássága minden alkalommal valami érdekessel bővül. Marylandi hősünk tavaly például két kiadvánnyal is megörvendeztette rajongóit, hiszen megjelent első szólólemeze (Punctuated Equilibrium), illetve végre (október 20-án) napvilágot látott a Shrinebuilder nevű supergroup bemutatkozó anyaga is. Most az utóbbiról lesz szó.
A valamikor 2006-ban formálódni kezdő banda ötlete éppen Weinrich mester és a Sleepből, valamint az Omból ismerős Al Cisneros fejéből pattant ki, akik akkor rögtön szövetkeztek is a neurorisos Scott Kellyvel és a szintén az Omban játszó Chris Hakiusszal (akit később a Melvins-dobos Dale Crover váltott). A rajongók (jómagam is) és a sajtó természetesen rögtön felvillanyozódtak a hír hallatán, hiszen ehhez a négy emberhez gyakorlatilag egy-egy stílus alapjainak letétele, illetve megreformálása köthető (doom, stoner, drone, noisecore). Éppen emiatt 2009-ben a Shrinebuilder című lemez underground körökben az egyik leginkább várt hanganyag volt.
Azt már rögtön az elején érdemes megemlítenem, hogy a várakozásaimhoz mérten némiképp csalódást jelentett ez a mű, de az elvárásaim talán túlzottan is nagyok voltak. Idővel rá kellett jönnöm, hogy ez egy igen kiváló alkotás, az esztendő számomra legjobbjai közé például könnyedén be tudott férkőzni.
FODORPE: A zenekart alkotó muzsikusok miatt érthetően magas elvárásokkal közelítünk az albumhoz, mely számomra elsőre is nagyon szépen összerakottnak tűnt, az alaposabb ismerkedés során pedig egyre újabb finomságait mutatta meg.
RIP: Bár ismerem és kedvelem Scott Kelly szólólemezeit, a Neurosisról nem is beszélve, valamint a Melvinsnek is nagy tisztelője vagyok, de a Shrinebuildert alapvetően Wino felől „olvasom”. Az eddigi életművéből különösen a Spirit Caravan összes nőtt a szívemhez. Mindez úgy, hogy nem műfaj alapján hallgatom a zenéket, illetve, dehogynem: azokat a zenekarokat, műveket szeretem igazán, amelyek áthágják a korábban szentnek és sérthetetlennek tetsző műfaji korlátokat, azaz maguk válnak műfajalapítókká. Ennyit a prekoncepcióim hátteréről.
.jpg)
DOWNER: Öt dal került a nem túl hosszú korongra, és ez a tény, valamint a kissé régimódi hangzással való „találkozás” azt sugallja, hogy a cél talán valami olyasminek a létrehozása lehetett, amit mondjuk a hetvenes években is könnyedén kiadhattak volna (lévén ez a pár szerzemény simán elfér egy bakeliten is). Ehhez még az is fontos adalék lehet, hogy a srácok mindössze három nap alatt rántották fel az anyagot a stúdióban.
Első hallgatásra a már említett hangzás lehet némileg meglepő. Egyik kedves ismerősöm például éppen ezt az organikus, old school megszólalást kifogásolta leginkább, mondván „ezek a csávók bármilyen soundot összehozhatnának, erre előállnak ezzel". Bár ebben van némi igazság, de ha ők így döntöttek, nekünk ezzel kell megbarátkoznunk, ha akarunk. Nekem végül sikerült, sőt, ahogy az előbb írtam, mintha csak egy negyven évvel ezelőtti anyagot ásott volna elő a négyesfogat, mivel egyfajta régies, ködös-mágikus aura övezi a nótákat.
FODORPE: Hát igen: József Attila is megírhatta volna a Tiszta szívvelt pl. hexameterben (vö. „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! // Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”), de ő valahogy mégis inkább az ütemhagsúlyt és a népdalformát választotta. Talán a technika nyújtotta lehetőségeknél egy műalkotás esetében többet nyom a latba, hogy mi mivel passzol össze. A doommal speciel ez.
RIP: Imádom a bakelithangzást, bár jelenleg nem ebben a formátumban szerzem be a hallgatnivalókat, de a zenei szocializációmat nagyban meghatározta a „műanyag” hangzás, a tűsercegés. Ha a biológia területéről való „organikus” jelzőt használom ezügyben, az inkább ebből ered, s nem valami primordiális feltételezettségből.
DOWNER: Zeneileg a doomosabb megoldások dominálnak, húzós, belassult riffek, ízes szólók, delejezően dörmögő basszusgitár és feszes dobjáték remek kombinációja jellemzi a számokat. Ragyogó ötlet, hogy mind a három húrnyűvő magához ragadja a mikrofont (Wino jellegzetes, ezer közül is megismerhető orgánumán tolmácsolja a sorokat, Kelly erőteljes bömbölésekkel, és a szólóalbumairól ismerős szomorkás szavalataival, Cisneros pedig szokott, mantraszerű énekével „hódít”) tovább színesítve ezzel a negyvenpercnyi játékidőt.
A kicsit szolid nyitású Solar Beneditcion a nagyszerű szólót követően válik igazán érdekessé, amikor látványosan belassul az egész, klasszikus doom monstrummá alakítva ezzel a nótát, ahol a szép, akusztikus kiállásból kibontakozó zárlat csak még katartikusabbnak hat. A Pyramid of the Moon talán a legjobb tétel: kimért, váltakozó hangulatokat tükröz a zúzós és akusztikus részek variálása, amire Cisneros éteri hangja, majd a háttérbe húzódó, egyedi éneke teszi fel a koronát.
FODORPE: A lemez első taktusai a stílus gyökereire mutatnak vissza, majd a Black Sabbathot idéző nyitány után a Solar Benediction a doom műfaji kereteit átlépő, tágas és gazdag dallá válik. A Pyramid of the Moon a lebegős, nyújtott gitárjátékot doomos döngölésekkel vegyíti, a záró rész vokáltémája (Cisneros spirituális orrhangja) egyszerre illeszkedik szervesen a megelőző részekhez, és hoz új s izgalmas színt.
RIP: A DOWNER által korábban megírt Sabbath-emlékbeszéd valójában itt válik demonstratívvá, amikor a zenei hagyaték „megszólal”: a Solar Benediction (SB) a Black Sabbath (BS) valódi utóélete, nemcsak a Shrinebuilder (Sb) zenészei tárják szélesebbre a műfaj kapuit, de vegyük észre, hogy az alapok lerakói tették lehetővé, hogy ennyi idő után is, ennyire sokrétűen lehet kibontakozni a zenei örökségükből/ben. Mitologikus súlyosságú és szépségű a dal. A Pyramid of the Moon mintegy a Solar Benediction által „földobott labdát” kívánja tovább passzolni. A szertartásszerű hangulatot keltő visszhangosított kántáló ének spirituális színezettel oldja fel a doomos zúzást.
DOWNER: A Blind for All to See akár még az Omnak is jól állna, lévén inkább csak szólókezdemények és kitartott hangok, effektezett szöszmötölések folynak rá a dob és a basszus örvénylő kombinációjára, amire Kelly visszafogottan hozza szövegeit. A The Architect esetében nehéz nem felismerni a szerzőt: jellegzetes winós (vagyis sabbathos) riffek sorjáznak benne, amit egy kiváló, hullámzó basszusszóló zár le. Magát a lemezt pedig a Science of Anger, amely egy picivel lendületesebben kezdődik, hogy a közepén ismét beleálljon az egész albumot jellemző különös, lassú, eksztatikus és szédítő hangtengerbe.
FODORPE: A Blind for All to See egy remekül eltalált basszustémára épít föl egy olyan kompozíciót, amely a 70-es évek elején csúcson lévő jazz-rock zenekaroknak is becsületére vált volna. Dale Crover dobszerkója itt és az egész albumon rendkívül tisztán és természetesen szól, ilyet ma nagyon ritkán hallani, játékában Bill Ward és John Bonham hatása egyaránt megfigyelhető. A The Architect makroszerkezetét tekintve a legegyszerűbb, leginkább egyenesvonalú dal, melyet Cisneros furcsán torzított basszusszólója bolondít meg kissé. Ez a dal is nagyon szépen bizonyítja, hogy a doom ritmikai izgalmát elsősorban nem a tempóváltások, hanem a gitárok hozta alapok réseit kitöltő dob- és basszusjáték szolgáltatja. A monumentális záró szerzemény mindent tartalmaz, amiért ez a formáció szerethető, s fölerősíti az anyag pszichedelikus jellegét. (A Metal Observer kritikusa egyenesen „pszichedelikus szörny”-nek nevezte a lemezt.)
RIP: Ha ez nem trip, akkor semmi sem az. A Blind for All to See-hez hasonló pszichedelikus zenei borulást legutóbb a kanadai Black Mountain In the Future című lemezén (2008) hallottam. Scott Kelly hipnotikus hangja még rá is dob erre egy lapáttal. A The Architect már az első hangjai alapján Wino vonzáskörébe utalódik, simán ott lehetne valamelyik Spirit Caravan lemezen. Pofonegyszerűnek tűnő dal, a legrövidebb is az albumon – egyes kiadásokon ez volt a zárótétel, hiszen azokon a Science of Anger nem szerepelt –, ugyanakkor, ha jobban odaskubizik az ember, akkor figyelmes lehet a cizelláltságára. Szerintem a Science of Anger a „legszörnyebb” alkotás az albumon, s nem a muppet show-i értelemben. Igazi monstrum a dal, ahol az eleje meg a vége mintha nem is azonos számhoz tartozna (mintha egy Diplodocus próbálná kitalálni, mi történt 33 méterrel mögötte, a farkánál), a levezető rész space rock a javából.
DOWNER: Nem mondom, hogy klasszikust szült a Shrinebuilder, mindenesetre megéri időnként „betérni” hozzájuk egy kis pihentetés gyanánt. Az oltár felépült, bárki nyugodtan kifejezheti hódolatát, így legközelebb talán egy kicsivel nagyobb csoda történik majd.
FODORPE: A klasszikusság kérdésében egy olyan műfaj esetében, melynek körvonalai 40 évvel ezelőtt születtek meg, nem könnyű állást foglalni, mindenesetre ez egy igazán nagyszerű album. A bécsi koncert áprilisban több mint megfontolandó.
RIP: Az biztos, hogy a lemezt másodjára (és sokadjára) már nem a méltán hírnevet szerzett muzsikusok miatt hallgatja meg az ember, hiszen láttunk már kutyán kamiont, az érdemeket újra és újra ki kell érdemelni. Zenét hallgatunk, nem zenészt. A zene pedig másodlagossá teszi az előadót… A Shrinebuilder – akár egyszeri adomány, akár továbbra is működő alkotóközösség –, igazán nagyszerű teljesítménnyel ajándékozta meg a hallgatóságot. Klasszis. Hogy klasszikussá vált-e, megbeszéljük 50 év múlva a járókeret találkozón. Csak lassan, lassan…
www.myspace.com/shrinebuildergroup
Az első a kultikus death darálógép Cannibal Corpse mélyértelmű filozófiája a szenvedésről: szofisztikált zenei és szövegviláguk, valamint klipjük sokoldalúan metaforikus rétegzettsége rávilágít az üzenet lényegére: engedjük szabadon a szenvedésről tehető gondolatainkat és kijelentéseinket. Mielőtt persze mindezt bárki túlságosan komolyan venné, sietek leszögezni, hogy a „bezárt szoba” effektusa nemcsak a kannibál hullák számára kapóra jövő kép – és ilyen értelemben a szenvedés pszichologizálóvá tehető metaforája –, hanem gondolkodás- (és irodalom)történeti közhely. Tessék utánanézni Paul Auster New York-trilógiájában, ígérem, szórakoztató lesz.
Ami pedig az alább látható urat (Devin Townsendet) és csapatát, a Strapping Young Ladet illeti, aligha szorul magyarázatra a betegesség. A mindenfajta sallangtól mentes, redukált szövegvilág nyitva hagyja a szerelemről (vagy szeretetről) való beszéd kimenetelét (vö: „?”), mintegy cinikusan annyit állít róla, ez „egyfajta érzés”. Persze a keretes szerkezetű videóban a kamera titokzatos házikóba vezet bennünket, ahol az erdő ijesztő toposzai – elveszés, rejtekhely, perverzió, állatok, magány – életre kelnek e felforgató erejű dalban. (Amint az ezt a szerzeményt is tartalmazó lemez, az Alien ugyancsak katartikusan szubverzív mű, egyszerre zseniális és befogadhatatlanul sokkoló, fölkavaró anyag. A szóban forgó kisfilm egyébiránt minden slasher közhely ellenére leginkább zsánerklipnek mondható: a bevillanó toposzok közt végig a zenekart láthatjuk – még ha Devin Townsend önmagában is elég ijesztő tud lenni. Talán csak az itt is nagyszerű Gene Hoglan dobos pirosas csukája lóg ki a képből – legyen hát ez a feszültésget kiengedő szelep.)
A klipben szereplő véres motorosfűrész – mely aztán a gitárnyakkal válik azonossá – kapcsán ide kívánkozik: a dal címe a lemezen őt megelőző Shitstorm (mmm, beszédes) utolsó, levezető másodperceiben hangzik el (ironikusan), majd érkezik a fentebb hallható érzékekre ható zúzda (a klip a dal vágott verzója). Ha másról nem is, a szubjektumot kontroll alatt tartó szerelemnek/szeretetnek ily módon tisztelgő Devin Townsend – videónk énekes-gitárosa –, valamint az Alien lemez születése kapcsán az a legenda kering, miszerint nevezett bipoláris, őrült zsenink az album dalainak írásakor elfelejtette bevenni neurózisára szedett gyógyszereit. Bárcsak igaz lenne a legenda. Erre szokták ugyanis ellőni azt a kritikai, alkalmasint megalapozhatatlan közhelyet, hogy „őszinte”, „hiteles”.
És mégis. Hatni tud, méghozzá a zsigerekig. Alighanem ez volna a zenehallgatás esztétikájának legfőbb tapasztalata, és innen nézve már nem az a fontos, hitelesen szenved-e a zenész, hanem hogy mi magunk hitelesen, őszintén szenvedünk-e. „Suffering Truth”, hogy megelőlegezzem következő, hasonló témánk tárgyát.
Gyakorlatilag lehetetlen bármi olyasmit leírni ezen bandáról, amit ne tudna még az átlag keményzene-hallgató is, úgyhogy csak futólag: a bandát 1968-ban alakította meg négy birmingham-i srác, név szerint Ozzy Osbourne (ének), Tony Iommi (gitár), Geezer Butler (basszusgitár) és Bill Ward (dob). Ennek a négy sihedernek elege lett az akkoriban dúló hippi-mozgalomból, éppen ezért a bluesos indulás után megpróbáltak minél durvábban játszani és az akkoriban megszokott témákon túlmutató szövegeket alkotni – így kerülhettek a virágok és a hippik helyére keresztek és háborús történetek, a szép, békés világról szóló szövegek helyett pedig sötét, pesszimista, sátáni sorok íródtak.
Így választottak nevet egy klasszikus Mario Bava-film után és így válhattak azzá az együttessé, amelyiket sokan a heavy metal keresztapjának tartanak. [Itt fontos megjegyezni, hogy a metalon belül vannak alműfajok, melyek nehezen tagadhatnák a Sabbath-hatásokat. Ezek a doom és a stoner stílusok (illetve azok továbbgondolásai, hibridjei, mint a sludge, a drone, a southern- és fuzz-jellegű muzsikák), és míg előbbiek általában a lassú, súlyos és sötét oldalról közelítenek a Mesterekhez (pl. Saint Vitus, The Obsessed, Electric Wizard), utóbbiak főleg a korai anyagokra jellemző basszusorientált, bluesos jammelésekből merítenek (pl. Kyuss, Orange Goblin).]
Vajon manapság hány alakulat lenne arra képes, hogy mindössze két nap leforgása alatt rögzítsen hat komplett dalt (a hetediket, az Evil Woman-t még korábban felvették egy kislemezhez) úgy, hogy azok még négy évtized múltán se tűnjenek kopottasnak? Nagy valószínűség szerint senki, bár jobban belegondolva a mai csapatok többségére negyven év múlva a kutya se fog emlékezni. Erre az először éjfekete bakelitre préselt hét tételre viszont még minden bizonnyal 2070-ben is tömegek fognak csápolni a BS tagjainak klónjai által szervezett „It’s A Hundred Years Old, But Still Fuckin’ Heavy!”-elnevezésű turné keretében.
A kezdés nem is lehetne tökéletesebb. A Black Sabbath című szerzemény a maga primitívsége ellenére is az egyik leghátborzongatóbb szám, ami valaha készült, amelyet eső, harangzúgás, vészjósló, kimért riffek és Ozzy zaklatott, riadtságot tükröző hangja és dalszövege (amely Geezer egyik éjszakai rémálma alapján készült) tesz félelmetessé. A The Wizard (mely a Gyűrűk ura Gandalfjáról íródott) ezek után szinte felüdülésnek hat vidám harmonika-játékával és pörgősebb témáival. A Lovecraft-i világot megidéző Behind The Wall Of Sleep egy valamivel szellősebb darab, egy remek, füstös, stoneres riffel felvértezve, az utána bekígyózó N.I.B. meg a dörgő bassztémák, valamint Iommi pofonegyszerű megoldásai és fütyülhető szólói miatt élvezetes („Oh Yeah!”). Ezt követi az első feldolgozás, a Crowtól a már említett Evil Woman, s az eredeti, Deep Purple-t idéző, Hammond orgonás, fúvósokkal megspékelt nóta sokkalta jobban hangzik a BS egyszerűen hangszerelt verziójában, illetve Ozzy fáradt, közömbös hangja is hatásosabb. Ugyanez igaz a másik átiratra, az Aynsley Dunbar Retaliation Warning-jára, ahol szintén teret kap a billentyűs hangszer, amit a balkezes gitármester könnyedén helyettesít, sőt Bill Wardék egészen tíz és fél percig duzzasztják – remek szólókkal megspékelt jammelésbe fullasztva – a valójában csupán négyperces szerzeményt. A közéjük ékelődő, szomorkás, dorombbal megtámogatott akusztikus bevezetővel indító Sleeping Village is jól illeszkedik a sorba bluesos alapjával és szintén remek húrnyüvésével.
A hangzás az adott kornak megfelelően abszolút organikus és még mai füllel hallgatva is könnyedén magával ragadja az embert nyersesége. Persze Iommi hangszere nem fejletépő módon dörren meg, de így is kellemes a fülnek ez a dohogó sound.
Mint ismert, az album megjelenésekor sokan sátánistának és okkultistának hitték a zenekart (habár a dalszövegekben akadnak okkult utalások), mely abból fakadt, hogy akkori kiadójuk, a Vertigo (a banda engedélye nélkül) egy fordított keresztet tetetett a belső borítóba, ezzel gerjesztve rémhíreket.
Megjelenésekor természetesen még nem lehetett sejteni, hogy mi született meg. A kritikusok legtöbbje lehúzta az anyagot, és csak később (gondolom a koncertek, meg a fél évvel később megjelenő Paranoid hatása miatt) vált egyre elfogadottabbá és népszerűbbé, hogy aztán a metalközösség trónra emelje a Sabbathot, mint afféle stílusalapítót.
A Black Sabbath olyan, mint a jó népmesék vagy regék: igéje szájhagyomány útján terjed, apáról fiúra száll, s bizonyára minden rockrajongót elkapja a kellemes bizsergés, amint megkondul egy távoli harang s eső kezdi áztatni a hangfalakat…
Ulver (N) + Void of Voices – Csihar Attila (H) koncert
2010. február 20., A38
Jegyár: 6.900 HUF
Soha nem gondoltam, hogy – ebben az életben – láthatom a norvég Ulver koncertjét. Nemhogy kétszer?! A 94-ben alakult, eredetileg black metal zenekar eddig (pontosabban néhány tavalyi fesztivál-fellépésig) soha nem adott koncertet. Nekem ez személy szerint soha nem okozott hiányérzetet, mivel annyi stílust bejártak már pályafutásuk alatt, hogy el sem tudtam képzelni, hogy lehetne mindezt belesűríteni egy másfél órás előadásba.
A magyar koncert előtti felfokozott várakozást azért enyhítette, hogy tavaly a cseh Brutal Assault fesztiválon sikerült elcsípnem őket, amikor is egy szinte meditatív hangulatú, a „slágerszámokat” teljesen nélkülöző ambient szettet játszottak. Az első három lemezről már akkor sem szerepelt semmi a programban (a metalos közönség nagy bánatára), a zenekar tagjai szinte statikusan álldogáltak és molyoltak laptopjaikon; az énekes Garm is rendkívül visszafogottan viselkedett. Kíváncsian vártam, hogy önálló koncerten, saját turné keretében milyen programmal lépnek fel.
Kellemes meglepetés volt, hogy az A38 szinte teljesen megtelt. Gondolom, az érdeklődést látva a szervezők feloldották az 500 fős limitet. A fő produkció előtt azonban még végig kellett szenvedni Csihar Attila Void of Voices fedőnevű performance-át. A szenvedést nem pejoratív jelzőként használom, Attila valószínűleg pontosan ilyen vagy hasonló érzelmi hatást akart elérni produkciójával. Piros mécsesek, Alien-szobrok, füstölők között egy kámzsába burkolózva morgott, hörgött és kántált, folyamatosan egymásra loopolva a hangokat mintegy 40 percen át. Ez így leírva nem tűnik túl izgalmasnak és őszintén szólva rendkívül fárasztó volt. Amúgy sem vagyok oda a drone műfajért, az ehhez hasonló eklektikus performance-ok sem kötnek le, és míg a Sunn O))) koncerten a hipnotikus hatású hangfolyamok a letaglózó hangerővel párosulva képesek voltak transzba ejteni, ez a koncert teljesen elment mellettem.
Számomra az volt a legnagyobb kérdés az Ulverrel kapcsolatban, hogy vajon fognak-e játszani az első lemezeikről, lévén hogy a görög koncertjükön eltolták a Bergtatt első számát. Sajnos már a koncert előtt kiderült, hogy ez a produkció lelkes görög vendégzenészek segítségével jött létre és hasonlóra nyilvánvaló okokból nem számíthatunk az A38-on. Ennek ellenére a koncert egyáltalán nem okozott csalódást, a statikus színpadkép és a helyenként eléggé sablonos vetítés ellenére sem. A zenészek, bár színpadi akcióról nem beszélhetünk, azért igencsak beleélték magukat a zenébe, a vetített látvány is jól kiegészítette a hangokat, ha nem is volt olyan eredeti, mint például a magyar Pozvakowski előadásain. A hangzással sem volt baj, ez egyébként a helyszín legerősebb pontja. A setlisttel azért akadtak problémák: véleményem szerint túlságosan az utolsó két albumra koncentrált a zenekar, kedvenc lemezemről, a Perdition Cityről csak két számot játszottak.
A koncert hossza alig haladta meg az egy órát, ami a dinamikus(abb) előadásmód és a rengeteg énekes rész miatt sokkal rövidebbnek tűnt. Az említett apró negatívumok ellenére szerintem jobb volt ez a műsor a csehországi koncertnél: Garm többet és jobban énekelt, tökéletes volt a hangzás, gördülékenyebb és mozgalmasabb volt a program. Az is szimpatikus volt, hogy teljesen más volt a két koncert hangulata, hallani lehetett, hogy újrahangszerelték a nyugalmasabb számokat, de nem feledkeztek el a Perdition City savát-borsát jelentő apró zörejekről sem (Hallways of Always).
Nyilván lehet fanyalogni a magas jegyáron, rövid játékidőn stb., de összességében elmondható, hogy élményszámba ment a koncert (az Ulver-fanoknak mindenképpen).
Silencer
www.myspace.com/ulver1
www.jester-records.com/ulver
www.myspace.com/attilacsihar
attila-csihar.mysteria.cz
Bloodiest: I Told My Wrath, My Wrath Did End (Nail Records, 2009 [2010])
Grindoljunk magunknak egy zenekart! – erre szövetkezett négy ismert magyar metálbanda egynémely tagja, s közös szívügyük muzsikájából egy ízelítőt – talán amolyan tájékozódásképpen, ugyanakkor bizakodó büszkeséggel – a nagyközönség elé tártak. A 8 tételes, kb. 17 perces kóstoló-EP igényes, ám nem túl eredeti (csonkolóeszközök és csonkolt végtagok) csomagolást kapott (a logo sem az a „nem láttam még”-típus), s bár a „hivatalos” megjelenési dátum a tavalyi évet rögzíti, a valódi forgalomba kerülés ezév február derekához köthető.
Fohász/ima, azaz egyfajta szuperkommunikációs aktus (intro) vezeti fel a 6 fejezetre tagolt muzsikát, melyet aztán emberek (férfi és nő) közti párbeszéd pszichohorrorba hajló zárlata (outro) fejez be, miközben valami zenélődobozra emlékeztető dallam hallik. A tagság olyan zenekarokat jelöl meg hatásai, inspiratív kedvencei között, mint a Napalm Death, a Brujeria, a Divine Heresy (azaz Dino C. bandái, az Assesino is nyugodtan idevehető), a Sepultura, az Extreme Noise Terror, a Devildriver, a Terrorizer, vagy a Brutal Truth, de még a Lock Upot is említhetnénk – tehát hamisítatlan stadionrockot játszó, magassarkú veszkó csizmás hajbandák az ösztönző példák. […] A BEM (brutál-extrém metál) műfaj szokásaihoz híven egyik szám hossza sem éri el a 3 perces játékidőt. A számok némelyikében vendégvokalisták adják egymásnak a mikrofont: Tóth Gergő a Blind Myselfből, Bölcsföldi Zoltán (Cadaveres), Takács Bálint (Krampüs) és a felvételek helyszínéül szolgáló stúdió vezetője, Varga Zoltán.
Az egész kiadvány profi, még ha nem is annyira izgalmas: ez értendő a dalíró képességre és az eljátszási módra – hiszen ezeket a mintha-dalokat már hallottuk máshol! A zenekar tagjai kiválóan levették kedvenc bandáik stílusjegyeit, megoldásait, s bár a fentebbi nevek alapján valami dará(lás)t várnánk, itt tényleg igazi dalok hallhatók, jól megkomponálva, örömmel eljátszva. Az érezhetően jól kivitelezett dinamizmus, amely süt a felvételekből, viszi el ténylegesen a hátán a produkciót, meg talán a hallgató elfogultsága, hiszen lám a „mi fiaink is tudnak úgy, mint a sztárolt nagyok!”. Sokkal jobban becsülendőnek érzem az ilyen próbálkozást, mint a manapság dívó cover és tribute bandák szánalmas és kínos csatasorba állását…
Egyetlen nem tetsző dolog van az EP-n, mégpedig a myspace-oldalra is kikerült I am a Villain című szerzemény tiszta, dallamos, lágy, [öncenzúra]-s, a hörgős hanggal (Tóth Gergő nemcsak itt, de a Move című számban is emlékezetest hangalakít) nagyon kontrasztos énekhangja. Nyilván koncepció volt a kettősség, talán még a Slipknot teljesítménye is példaadó volt e téren, de nekem ettől függetlenül nem működik sokadik hallgatásra sem, kilóg, akár a lónak az a bizonyos (vég)tagja. Az Underground is the only Way című számban ugyanez például nem zavaró. Ízlések… Egyik kedvencem a No Trust sokszínű gitárjátékkal végigvitt zúzdája, itt 2 percben is mindig tudnak valami újat mutatni, a másik: a zárótétel, a This is a War, ahol mintha még műfajra jellemző pig squeal is feltűnne a hörgő-morgás közepette.
Összességében igényes kiállítású, kellemes hallgatnivaló, ami valóban elűzi a haragot, jókedvet ád, s kedvet csinál a hatást gyakorló zenekarok lemezeinek újbóli elővételére is.
RIP
Mono (J) + Pozvakowsi (H) koncert
2010. február 22., A38
Jegyár: 1.800/2.400 HUF
A fene gondolta volna, hogy ekkora tömeg gyűlik össze hétfő este a hajó gyomrában. A Rising Sound elnevezésű sorozat keretében a tokiói Mono és a hazai Pozvakowski koncertje úgy látszik a műfaj ismerői számára különös vonzerővel bírt, gyakorlatilag teltház volt. Pedig az év – számomra – első koncerteseményét nagy műgonddal választottam ki, részben a kikapcsolódás lehetőségét keresve, részben a hagyományosabb előadásmóddal szemben a váratlan várására rendezkedve be. A kikapcsolódás persze ebben az esetben aktív pihenést jelent, hiszen a jobb híján posztrocknak címkézett zenekarok fellépése intenzív szellemi és testi igénybevétellel jár. Az est fellépő között két dj is jelölve volt, de már a korábbi jegyvásárlás alkalmával alaposan informálódtam a programsorról, így megtudtam, hogy az egyik szett este héttől nyolcig tart, a másik pedig 11 után kezdődik, tehát mintegy keretbe fogják a rendezvényt – s mindez jelenti azt is, hogy elég később érkeznem, s a Mono fellépése után lelkiismeret-furdalás nélkül távozhatom.
Nem voltam persze teljesen készületlen a zenekarok terén. A Pozvakowski hangzóanyagait ismertem, de a 4 (3+1) tagú experimentális rock zenét játszó alakulat a koncerteken vetített látványvilágáról is híres. Mindezidáig sajnos nem láttam őket koncerten, így plusz vonzerőt jelentett a sznobságból adódó ösztönzőerő mellett (hiszen nem minden nap hallgathat/láthat az ember idehaza japán zenekart).
A posztrock, ahogy említettem, nem szerencsés műfaj? stílus? -jelzője egy zenei hangzásfajta leírásának. Ezeket a zenekarokat leginkább egyfajta szemléletmóddal lehetne jellemezni, amely megnyilvánulásaiban azért jelentősen eltér egyedenként. Én e szemléletmód kialakítóinak a Neurosist és a Melvins tartom elsősorban, legalábbis őket hallgatom és ismerem jobban – mindkettő koncertjén is volt szerencsém már jelen lenni (1999, 2008), s ez valamiféle elvárási horizontot is nyitott bennem a többiek felé. (Persze az említett két zenekar hatásának mértéke, ennek fölmérése már a saját korszakaik külön-külön való jelentősége miatt sem egyszerű.)
A Pozvakowskiéknak ez alkalomra jelent meg egy két számot tartalmazó 7 inches viniljük, aki akarta, rögtön be is szerezhette. Sajnos a 40-45 perces programjuk legelejéről lekéstem, de hamar belesodortak lehengerlően innovatív zenezuhatagjukba. A hangszeres triót figyelve, zenéjüket hallgatva, az jutott eszembe, hogy szinte önmagukat, s velük együtt a hallgatóságukat, mintegy hergelve építik fel egyes számaikat, s akkor belefeledkezve a hangörvénybe zúznak, kinek-kinek a saját alice-i Csodaországát felidézve. Volt Jimmy Page hommage is, amikor a basszusgitárt vonóval hangoztatták. A vizualitás terén viszont kijelenthetem, hogy a hajó terme nem volt alkalmas a megjelenítésre, kicsi volt a kivetítő, s nem is jó helyen állt (a basszer részben takarta is), hiába volt adott az igen komolynak látszó vetítő berendezés-szett, egyáltalán nem tudott érvényesülni a csapat elképzelt képi adaléka. A Mono aznap esti szereplése számomra amúgy is elhomályosította a Pozvakowski fellépést, úgyhogy majd egy önálló program keretében látogatok el legközelebb a zenekar előadására.
.jpg)
A Monoról való tájékozottságom korábban mindössze a legutóbbi, ötödik (Hymn to the Immortal Wind – Human Highway Records, 2009) nagylemez egyik recenziójára terjedt ki, de készülve az estre, belefüleltem a számaikba a myspace-oldalukon, okosabb viszont nem lettem tőle. Abban azért biztos lehettem, hogy a szintén ének nélküli formáció megfelel a kitűzött célnak (kikapcsolódás), a többi pedig legyen váratlan meglepetés.
A másfél órás programba 9 szám fért bele, bár az utóbbi 3 tétel akár egy nagyobb lélegzetvételű mű egy-egy fejezete is lehetett. A számok átlag 10 perc hosszúak voltak, ettől talán az 5. és a 7. tétel tért el, utóbbi esetében a csinos basszeros lány, Tamaki billentyűhöz ült és azon vezette le a megelőző egységet, illetve fel a program utolsó harmadának tételeit. Az európai koncertkörúton lévő tokiói négyes bécsi és zágrábi fellépése között állt a magyar nagyérdemű elé, és hatalmas sikert aratott. A zenéjük a rock ágazat mellett a komolyzene nagyjainak, zeneszerzőinek és előadóművészeinek hatását viseli, ezek különös ötvözetét adja. Legfőképp talán az orosz zeneszerzők bírtak hatással lenni rájuk, legalábbis a minduntalan visszaköszönő balalajkaszerű hangzás és pengetéstechnika erre enged következtetni. A két gitáros, Takaakira Goto és Yoda, mint egymás tükörképei a színpad bal és jobb felén foglaltak helyet, szó szerint, ugyanis többnyire ülve játszották nagyszerű dallamaikat, futamaikat, akkordjaikat. Yasunori Takada ütőhangszeres – aki a hagyományostól eltérő dobverővel játszott – előtt, középen pedig Tamaki lóbálta haját a maga keltette basszusütemekre.
A Mono hangversenye tekinthető akár egy egységes műnek is – a hangzóanyagaik és számcímeik ismerete híján itt csak következtetek –, melynek tételei nagyon hasonló (ABA)szerkezettel bírnak: a hosszú akusztikusabb felvezetés után hóförgeteg vagy tájfun jellegű zúzásban fokozzák egyre a beépített hatást, majd a csúcspontot elérve vagy a kitartott hangok gerjedése, vagy ismét akusztikusabb, lágyabb részek vezetik és zárják le a számot. Ez az építkezés hosszútávon kicsit automatikusnak tűnhet, de koncertélményként működni tud.
A testet-lelket igénybevevő hangulatos hangorkán, melynek monoton zúgása még a cikk írása közben is kísért, a várakozásnak megfelelően kellemes kikapcsolódást nyújtott, ontológiai egyediségén és megismételhetetlenségén túli sajátosságait tekintve pedig komoly zenei élmény volt!
RIP
A Rising Sound sorozat április 14-én folytatódik, amikor is a Zeni Geva (J), a Jakuzi’s Attempt (A) és a Képzelt Város (H) lép fel az A38 hajón (jegyár: 1.200/1.700 HUF).
www.pozvakowski.hu
www.myspace.com/pozvakowski
www.mono-jpn.com
www.mspace.com/monojp
High on Fire: Snakes for the Divine (E1 Music, 2010)
A Moses demóját bemutató írásban említett megjelenési dátum eleve feltételezte, hogy a High on Fire egyike a Scriptum csapata által szemmel tartott zenekaroknak. Könnyen ki lehetett találni, hogy megemlékezünk a háromnegyed órás Snakes for the Divine lemez 8 tételéről.
RIP: 7 éve, 2003. február 3-án a gödöllői Trafóban adott koncertet a High on Fire a Mastodon (és a Wall of Sleep) társaságában. Az esemény azért tudott később legendássá válni itthon, mert a két, azóta világszerte ismertté és elismertté váló alakulat egyrészt ezt követően* nem lépett fel hazánkban, másrészt anno elég kevesen voltak jelen a klubban – inkább csak az akkoriban nagyobb intenzitással és rendszeresebben megrendezett underground HC/metal koncertek áldozatkész képviselői tették tiszteletüket a Budapest agglomerációjához tartozó település vasúthoz közeli szórakozóhelyiségében. (* – Bill Kellihert és Brann Dailort még a Today is the Day soraiban láthattuk 1999. október 19-én az Almássy téri Szabadidőközpontban a Neurosis és a Voi Vod, no meg a VHK társaságában. Ők a Lethargy tagságát erősítették korábban, és még ebben az évben megalakították a Mastodont.) De visszatérve 2003-ba, a Mastodon az első, Remission című albumával turnézott, a High on Fire pedig már a második, Surrounded by Thieves című lemezének megjelenése után volt, a zenei közösséget egy közös kislemez megjelentetésével is reprezentálták 2002-ben.
A 2005-ös Blessed Black Wings révén kapcsolódott be a HoF az életembe – egy új kedvencet avathattam: a borító, a hangzás, a számok szerkezete, a mélyre hangoltság, a férfias vokálok, a dögös ritmusok, a megkülönböztethető zenei alkotásmód mind meghatározták a figyelem fókuszait. A 2007-ben megjelentett Death is This Communion sem változtatott ezen, ugyan fenntartotta az érdeklődésemet a banda zenei teljesítménye iránt, ám új tápot nem adott neki, a Blessed… album hatásosabbnak bizonyult mindazodáig. Izgalommal vártam tehát az ötödik nagylemezt: vajon kimozdítja e státusából az öt évvel korábbit. Nem feledve persze, hogy ennek feltételei között szerepelnek a saját zenehallgatási szokásaim és környezetem változása is.
FODORPE: Noha a HoF korábbi lemezeinek értékeivel nagyjából tisztában vagyok, mégsem gyakori vendégei a lejátszómnak. Ennek legfőbb oka talán abban jelölhető ki, hogy huzamos ideig nem tudják magukhoz vonzani a figyelmemet. Ötletességben, változatosságban, muzikalitásban nem érik el pl. a 2002-es spliten társul választott Mastodon anyagainak szintjét, de – többé-kevésbé stílusban maradva – a Zebulon Pike-ot, a Bison B. C.-t, a Javelinát vagy a mediterrán stoner/doom színtér némely képviselőjét (pl.a Men Eatort) is lelkesebben hallgatom.
RIP: Az oaklandi trió (Matt Pike – gitárok/ének, Des Kensel – ütős hangszerek, Jeff Matz – basszusgitár) már a kezdéssel levett a lábamról: mintha a Slayer bárdistái pengetnék egy AC/DC szám felvezetőjét – így indul a címadó, majd a további 8 percben sok minden történik… Expresszvonat zakatolás, olajkút mélységű és a folyékony szénhidrogén viszkozitásához illő szaftos és vaskos riffelés, ízléses szólók egymásutánja – már be is rántottak a saját zenei kozmoszukba, ahol a Motörhead rock and rollja, a Slayer precizitása, a St. Vitus temperamentumának egy türelmetlenebb változata keveredik a régi Celtic Frost archaikus primitívségével. Keverem-kavarom, csipetnyi sludge (ha előkerül a mocsár-hasonlat, akkor csakis olajfoltokkal, mérgező, felszínre törő gázok kíséretében), jó dalíró képesség: fel sem tűnik a számok hosszúsága, (nagyrészt) végig a foglyaik vagyunk.
FODORPE: A nyitó és egyben címadó dal igazán eltalált alkotás, kedvet csinál a lemez egészéhez. Bennem is hasonló zenei emlékeket idéz föl, némi mastodonos húzással kiegészülve, Matt Pike hangjába és a középtempókba csipetnyi Kreatort is belehallva. A basszusgitár kellően előtérbe tolva, a hangzás egyszerre a stílushoz illően nyers és telt.
.jpg)
RIP: A Frost Hammer már a január 26-ai kislemezes megjelenésével „slágerré” vált a maga 6 percével. A HoF zenéje mindig is valami zuzmókkal teli jégkorszakbeli tájat idézett elő belőlem, a maga ősbölényeivel, barlangi medvéivel, kardfogú tigriseivel, állatbőrökbe és prémekbe burkolózó emberközösségeivel: valószínűleg a törzsi zene lüktető ritmusaival hasonlatos ütemek keltik bennem e képi narratívákat. S a „Jégkalapács” lovecrafti ihletésű szövege ugyan a dark fantasy fikciós szövegterébe ágyazva jeleníti meg a Régiek tundrai civilizációjának (Plateau of Leng) egyik formáját, ám ez nem sokban különbözik a zene révén keltett ugyancsak képzeletszülte megjelenési alakzattól. Vagy egyre jár az agyunk, vagy nagyon eltalált valamit a HoF: a szöveg és zene egymásrautaltsága révén mágikus hatást kelt! – Pike szólója annyira régisulis, mégse bóvli metál, hogy ihaj!
FODORPE: Frost Hammer – Klasszikus hármas tagolás: először egy viszonylag egyszerű, gyors téma dominál, az ezt követő lebegtető középső rész lelassít, majd visszatérés a nyitányhoz, picit talán túlzottan is kiszámítható.
RIP: A Bastard Samuraiban mintha egy 70-es évekbeli kissé progresszív Black Sabbath adagolná a súlyos hangokat és a hangsúlyokat, miközben üveghang- vagy jégcsap-xilofonszerű dallamsorok illeszkednek a dörmögő énekmondáshoz. A Ghost Neck úgy indít akár egy gonosz Slayer-abszurd egy alternatív Hell Awaits lemezről, majd motörheades gőzpunkban folytatódik, némi fifikás megoldással. (A) The Path afféle ének nélküli intermezzo, amely a maga másfél percével kilóg a lemez átlagos (6 perces) számhosszai közül. Funkciója azonban adott: kezdődhet a második felvonás. A Fire, Flood & Plague egy keményvonalas úthenger-durvaságú, hosszúságához képest, talán kevésbé változatos, kicsit középszerű szerzemény. A középrész riffje mintha szintén a thrash-császárokra hajazna.
FODORPE: A Bastard Samurai az összes hozzávalót tartalmazó klasszikus doom-szerzemény; a Ghost Neck szerkezetét tekintve talán a legösszetettebb dal az albumon, izgalmas kezdettel, lüktető tizenhatodos témákkal, újfent előretolt basszusjátékkal, hangulatos gitárkiállásokkal és szólóval. A Fire, Flood & Plague középszerű voltáért leginkább a be- és kivezető téma kevéssé fantáziadús ritmizáltsága okolható, a dal többi része viszont húz, mint egy erőgép.
RIP: A How Dark We Pray 8 perces, nagyívű szerkezetében ismét előtérbe kerülnek a 70-es évek (elszálltabb) rockbandáira jellemző hangzásbeli és gitárkezelési megoldások. A hipnotikus, de végig zúzós ’hengerlés alaposan elkábítja a hallgatót. Ötös, de csillag nélkül, valami további pluszt vártam volna, de lehet, hogy már csak telhetetlen vagyok.
FODORPE: How Dark We Pray – 8 percnyi zenei muníció nincs benne, a gitárjátékban valóban föltűnik némi pszichedelikus hatás, de ez kevéssé tud érvényesülni a monoton alap miatt; igazi ívnek is híján van.
RIP: A Holy Flames of the Fire Spitter fél ilyen hosszúságban zárja a (szerkezetileg is) jól komponált albumot. A vokálok itt nagyobb szerepet kapnak, de ez sem egy túlbonyolított szerkezetű tétel, inkább pihentető alkotás, mintsem felzaklató… ami szerintem hiba, mivel így nem hagy pozitív feszültséget a hallgatóban.
FODORPE: Holy Flames of the Fire Spitter – a zenekar dalírói fantáziája eddigre némileg elfáradt.
RIP: A közös zenei gyökerekkel bíró, a tavalyi év egyik csúcslemezét (Crack the Skye) megalkotó Mastodon művészi színvonala magasabb, kísérletező kedve előremutatóbb, képzettségi ambíciója – már régóta – hallhatóan nagyobb, mint a High on Fire-é, ám ettől ez a lemez még átlagon felüli, igen hangulatos, fejbólogatásra késztető teljesítmény. A Blessed… által föltett lécet most sem sikerült megugrani, de a Death is This Communionnél kevesebb az üresjárat, s vannak egészen kiugró pillanatok is.
Ha a két zenekar egy turné keretében ismét egyesítené erőit – s mondjuk a Dürer-kert vagy a Diesel termében lépnének fel idehaza –, az első jegyvásárlók között lennék!
FODORPE: Nemkülönben. Természetesen külön-külön sem mulasztanám el őket.
RIP – FODORPE
A banda myspace oldalán az egész album meghallgatható.
Írások zenéről, zenével kapcsolatos jelenségekről, különös hangsúllyal a metálon.